Cikk: 8 indok arra, hogy miért ne csatlakozz írói Facebook-csoportokhoz


Évek óta figyelem ezt a jelenséget, hogy bizonyos emberek – időnként a nevüket felvállalva, időnként pedig álnéven – írói csoportokat szerveznek a Facebookon azzal a megjelöléssel, hogy „Segítsük egymást!”, „Itt tanulhatsz másoktól!”, „Beszélgessünk az írásról!”, „Kérj helyesírási és írástechnikai tanácsot, és mi majd segítünk!”.
Aztán ha az ember csatlakozik hozzájuk, és figyelmesen szemléli az eseményeket, sajnos kiderül, hogy a dolog az esetek 99%-ában nem erről szól. Az, hogy ez utóbbi mennyire szándékosan van így, jó kérdés. Elképzelhető, hogy bizonyos emberek valóban azért szerveznek csoportokat, mert a fent megfogalmazott indíttatások vezérlik őket, de én inkább egy másik esetre láttam a legtöbb példát:
Arra, hogy önmagukat fel nem vállaló emberek önös érdekből teszik ezt, és a fenti jelmondatok betartása helyett egészen másra használják az esetlegesen többezres létszámú csoportot. Hogy pontosan mire is, azt az alábbiakban kifejteném – a saját megfigyeléseim alapján. (Ezen a ponton jelezném, hogy többé sem én, sem a magazin egyetlen szerkesztője nem tagja semmilyen Facebook-csoportnak, írói csoportnak pedig pláne nem.)
Tehát arról szeretnék beszámolni, hogy többéves megfigyeléseim alapján szerintem mi folyik ezeken a helyeken, mire használják valójában azt a lehetőséget, hogy viszonylag zárt körben, látszólag „egymás között” (ami hazugság, mert a csoportoknak többezres létszáma szokott lenni) egy vagy több – általában elfogult, csak a saját érdekeit szem előtt tartó – admin által felügyelve társalognak valóban „sok mindenről”… kivéve egymás támogatását, önzetlen, ingyenes tanítását, az írásról való eszmecserét és az olyan segítségkérést, amire bárki is érdemben akarna vagy tudna válaszolni.
Ezekben a csoportokban az admin az úr, és ő hozza a szabályokat, ő enged be, és ő is tilt ki embereket, vagy adott esetben ő enged meg – akár még nevetve is rajta – olyan szabálytalanságot, ami a saját csoportja irányelveinek is teljesen ellentmond.
Tehát akkor következzen 8 indok arra, hogy miért időpazarlás ilyen csoportokhoz csatlakozni, azazhogy önzetlen segítők, szakértők, tanárok és szakemberek helyett, valójában milyen emberekkel találkozhatunk ezekben a csoportokban:

1. Az önreklámozó
Ez az első típus, aki majdnem minden írói Facebook-csoporthoz csatlakozni szokott. Jellemzői:
– Soha senkinek nem segít, nem ad tanácsokat, nem dicsér semmit, nem tanít (mert annyira nem is ért hozzá), nem beszélget írásról, mert helyette semmi egyebet nem tesz, mint hogy napi szinten, kéretlenül önmagát reklámozza a spam-elés és az úgynevezett „fórumos szemetelés” határait feszegetve.
– Mindennap reklámokat tesz ki magáról és a magánkiadásban megjelentetett, helyesírási hibáktól hemzsegő műveiről, amelyekre általában 1-2 lájkot szokott kapni a csoporttagoktól (vagy a legtöbb esetben még annyit sem). Ő azonban kitartóan reklámoz annak reményében, hogy „így majd befut”. Hogy miért nem fog ez sikerülni? Azért, mert az illető sajnos elfelejti azt az aprócska részletet, hogy „írói” Facebook-csoportokhoz nem olvasók és vásárlók csatlakoznak, hanem kezdő szerzők. A híres, már befutott szerzőknek sem idejük nincs arra, hogy egész nap ilyen helyeken chateljenek (helyette inkább pénzért, megrendelésre szerkesztenek, regényeket írnak, mert ez a munkájuk), tehát ilyen helyeken ne keressünk híres, nagy írókat, akik majd „segítenek”, mert nincsenek. Ilyen csoportokhoz nagy írók helyett olyan kezdő szerzők szoktak csatlakozni, akiknek már akad egy félkész regénye, és egy-két átnézetlen, senki által sem elolvasott novellája. Úgyhogy a meglévő tagok, akikhez adott esetben csatlakozol, nem vásárlási célból léptek be a csoportba, hanem azért, mert ők is eladni akarnak, vevőket, rajongókat, követőket szerezni – néha kissé erőszakos, fárasztó módon. Mivel tehát a csoportban nincsenek sem olvasók, sem vásárlók, és a kezdő szerzők pedig nem szoktak egymástól átnézetlen, kiadatlan, szerkesztetlen műveket vásárolni, hanem inkább leszólják az ilyesmit, megkritizálják, vagy csak figyelmen kívül hagyják a megosztott, megrendelhető tartalmat, ezért az ezzel próbálkozó kezdő, műveit eladni kívánó szerző nem fog vevőkre, követőkre találni.
Tehát az „önreklámozók” számára az írói Facebook-csoport semmi egyebet nem jelent, mint ingyenes reklámfelületet. Tőlük ne várjunk segítséget, lájkokat vagy választ bármire is, mert nem fogja őket érdekelni, hogy mit osztunk meg a csoportban; ha pedig véleményt kérünk tőlük, akkor vagy nem válaszolnak, vagy durván megkritizálják a művünket, mivel nemcsak mi – ha adott esetben kezdők vagyunk –, hanem ők is frusztráltak, ezért eleve nincsenek abban a helyzetben, hogy kiegyensúlyozott módon, elfogulatlanul, profiként tanácsot adjanak bárkinek is írástechnikai témakörben.

2. A valóban profi vagy félprofi szerző
Elvétve, időnként ilyeneket is találni ezekben a csoportokban. Még olyan is előfordul, hogy tanácsot is adnak egy-két újonnan érkezett tagnak. De figyeljük meg, hogy általában ki és kiknek „segít” ilyenkor „rendkívül önzetlenül”: Többnyire férfi írók kezdő, huszonéves lányoknak. A profi férfi író rövid távon azzal akar villogni, hogy mennyire járatos az írástechnikában, és hogy ő „esetleg segíthet a lánynak befutni”, hosszú távon… hogy ebből mi lesz… nos, ebbe inkább bele se menjünk…! De a lényeg, hogy az ilyen írók általában nem önzetlenül tesznek dolgokat, mert ha így lenne, akkor nem a legcsinosabb, legnaivabb huszonéves lányok kérdéseire ugranának, hogy elsőnek válaszolhassanak, hanem a hetvenéves, kezdő férfiíróknak is adnának tanácsot (amire én még soha életemben nem láttam példát).
Tehát még ha vannak is olyan szerzők ezeken a helyeken, akik valóban vannak olyan helyzetben, hogy akár még adhatnának is értelmes, használható tanácsot egy kezdőnek, azt nem keresztényi jóindulatból teszik, hanem fogalmazzunk finoman úgy, hogy „talán inkább barátnőt keresnek”. Hiszen ha belegondolunk: Miért is érné meg egy profi szerzőnek kezdőknek tanácsot adni?
Ha valaki egy vérbeli profi, az általában indít egy vállalkozást, aztán egy tanfolyamot, amin írástechnikát oktat, és nem internetes csoportokban szédít (először nyilvánosan megszólítva, aztán privát chatbe invitálva) fiatal lányokat, akiknek minden vágya, hogy híres íróvá váljanak.

3. A megalomániás admin (Vagy ha nem is effektíve „megalomániás”, akkor is rendszeresen túllépi a hatáskörét, és hozzá nem értő módon, az empátia teljes hiányával, a szerzői jogok és azzal kapcsolatos törvények ismeretének hiányában: kárt okozva végzi a feladatát.)
Az ilyen adminok azért indítanak csoportot, mert irányítani akarnak: Nem feltétlenül írókat, hanem tulajdonképpen bárkit, akit lehet. Ők általában a magánéletben alárendelt szerepbe kényszerülnek, azaz alkalmazottként dolgoznak, és elegük lesz abból, hogy a főnökük – általuk szekálásnak vélt – utasításokat „osztogat” nekik. Ezért megteremtik a saját közegüket, ahol ők a főnökök, ahol az ő szavuk a törvény.
Ha ezt képesek lennének korrekten kezelni, visszaélésektől, elfogultságtól mentesen, akkor nem is lenne ezzel baj, de sajnos nem képesek rá. Én legalábbis még egyetlen példát sem láttam rá.
Általában egy olyan csoportban, ahol a legfőbb irányelvek egyike az, hogy „itt béke van”, „nincs vita”, „nincs sértegetés”, ott fog az admin az elsők között beszállni a szidalmazásba, ha úgy érzi, hogy „jogos”. Pedig ha a fenti három fogalom az irányelvei között szerepel, akkor neki pártatlannak kellene maradnia, és köteles lenne arra törekedni, hogy korrekten, udvarias hangnemben, az irányelvekre hivatkozva békét tegyen anélkül, hogy a saját indulatai, személyes véleménye ebben befolyásolná. Ilyen esettel sem találkoztam még soha, hogy ahol békét hirdetnek, ott valóban be is tartották volna, mert:
– Vagy egymást is szidták, mint a bokrot, és ebbe még az adminok is beszálltak.
– Vagy találtak egy közös ellenséget (aki nem tagja a csoportnak), és azt szidták nagy egyetértésben – mint a bokrot.
Tehát véleményem szerint ezekben a csoportokban sok mindent találhatunk, de békét ne nagyon keressünk, mert azt ott körülbelül annyira találni, mint a politikában. Az „itt béke van” rendkívül jól hangzik, de kár, hogy általában az szegi meg először, aki az irányelveket eredetileg, a csoport megalapításakor megfogalmazta és kiírta.

4. A „bort iszik, vizet prédikál” típus
Belőlük van a legtöbb az írói csoportokban. A fenti mondás olyan értelemben vonatkozik rájuk, hogy ők mindig megmondják a „tutit”, a „legjobb, legbiztosabb módot arra, hogy befuss”, csak sajnos ők sem tartanak sehol a „befutásban” mert nemhogy egyetlen befejezett regényük nincs, de még kiadott novellájuk sem. Hogy miért?
– Mert könnyebb mondani, mint csinálni.
– Aki mondja, az okosnak tűnik, és sok dicséretet kaphat a jónak hangzó tanácsaiért (amelyek mögött a világon semmilyen saját tapasztalat nincs, mert amit hangoztat, az neki sem vált be soha).
Erre is igaz az a szabály, hogy aki ért hozzá, az nem beszél róla, hanem csinálja: Azaz, aki képes regényeket írni, esetleg még meg is élni ebből, az nem ilyen csoportokban pazarolja arra az idejét, hogy más írókkal vitatkozzon, kezdő írókat spam-eljen a – profinak vélt – reklámjaival, fiatal lányokat szedjen fel – írástechnikai oktatás címén – vagy az adminnal veszekedjen, hanem egyszerűen ír, publikál, kiadja vagy kiadatja, és pénzt keres vele. Mert egy valódi író, aki nemcsak beszél róla, hanem valóban csinálja is, ezt teszi: ír. Nem Facebook-csoportokban hozzászólásokat és bejegyzéseket, egymást vagy másokat szidva, hanem könyveket, amik kiadhatóak, sőt ki is adják őket, és ő pénzt keres ezzel, mert ebből él: Ezt nevezik „írónak”.
A másik, ehhez kapcsolódó, ismert mondás:
„Aki nem ért hozzá, az tanítja”. Igen, nos, pontosan ezt teszi ez az általam említett „negyedik” típus. Olyasmit tanít, amihez nem ért, mert ha értene hozzá, akkor ő is regényeket írna, és pénzt keresne vele, akár a valódi, sikeres írók, nem pedig csak beszélne róla, hogy mit hogyan „kellene csinálni”. Ha tudná, hogyan kell, akkor ő is csinálná, mégsem teszi. Ez pedig már önmagában intő jel azzal kapcsolatban, hogy mennyire hiteles mindaz, amit hangoztat: semennyire.

5. A jóindulatú, csendes megfigyelő
Igen, természetesen valóban vannak ilyenek is a fent említett csoportokban, de ők általában szerény emberek lévén nem nagyon mernek reklámozni, mert ahhoz nem tartják elég jónak a munkájukat, nem nagyon mernek vitába sem bocsátkozni senkivel, mert nem érzik, hogy értenének annyira a szakmai kérdésekhez, hogy képesek legyenek érdemben, verbálisan birokra kelni egy nagyhangú – ám valószínűleg alacsonyabb tudású – személlyel. A csendes megfigyelő valószínűleg tényleg pontosan abból az okból csatlakozott, amit a csoport hirdet magáról, ám intelligens ember lévén elég hamar ráébred, hogy csupán az idejét vesztegeti náluk, és több értelme van annak, ha bezárja a böngésző ablakát, és inkább megpróbál írni valami értelmeset, és beküldeni a kéziratát, mondjuk, egy novellapályázatra, ahol valódi szakemberek bírálják majd el a munkáját, és nem olyanok, mint a csoportban, akik még életükben nem írtak regényt, a szerkesztésről és az írástechnikáról pedig csak annyi fogalmuk van, hogy „mindent le kell szólni, amit nem ők írtak”.
Tehát még ha vannak is a csoportban olyan csendes megfigyelők, akik valóban az írással szeretnének foglalkozni, azok vagy semmibe sem szólnak bele, nem védenek meg senkit, mert amikor csatlakoztak, nem vitatkozni, harcolni, ordítozni akartak, hanem tanácsokat kérni, tanulni és beszélgetni. Sajnos az ilyen, alapvetően jóindulatú, de sajnos teljesen passzív csendes szemlélőktől sem remélhet segítséget az, akit ok nélkül betámadnak a többiek – leszólva esetleg az aznap kirakott regényrészletét –, mert ez az „ötödik” típus nem akar belebonyolódni semmibe, és helyette inkább kilép a csoportból, mert belátja, hogy számára semmi haszna nincs.

6. A „megmondom, hogy tudsz befutni” típus
Ennek a „hatodik” típusnak fogalma sincs, hogy hogyan kell befutni. Ő maga sem futott be soha, de mivel óriási, jól hangzó kijelentéseket tesz, ezért felfigyelnek rá, egy-két naivabb szerző esetleg tisztelni is kezdi – általában minden alap nélkül –, de aki egy kicsit is ért az írástechnikához, regénykiadáshoz, helyesíráshoz, szerkesztéshez, az hamar felismeri, hogy az illető üres közhelyeket puffogtat azzal az egyetlen céllal, hogy önmagát fényezze.
Ez – hogy valójában milyen ember, és milyen célból csatlakozott a csoporthoz – elég könnyen ki szokott derülni: Ha valaki egyszer is rákérdez arra, hogy ő megpróbálta-e már az általa emlegetett „befutási módszert”, a nagyhangú „szakértő” vagy azt a – nyilvánvaló hazugságot – fogja mondani, hogy „erről nem beszélhet, mert szerződés köti”, vagy valamilyen más, misztikusan hangzó – titoktartással kapcsolatos – ürüggyel eltereli a szót arról, hogy egyáltalán nem tud válaszolni az adott kérdésre, vagy – szintén elterelő hadműveletként – azonnal visszatámad, visszakérdez olyan módon, hogy „Miért akarod tudni? Mi bajod van velem?”. Ugyanis ezzel nagyon ügyesen eltereli arról a szót, hogy egyáltalán nem tud válaszolni a feltett kérdésre, és valójában semmilyen módszerről nincs tudomása, amivel valaki sikeressé válhatna. Ilyenkor a már majdnem lebuktatott, önjelölt szakértő általában mártírkodni kezd, hogy „miért kérdőjelezik meg” őt, és hogy szerinte ő „semmit sem csinált, csak segíteni akart” – de a kérdésekre továbbra sem válaszol(!) –, aztán ha még ezek után sem szállnak le róla, mert tudni akarják a választ arra, hogy „hogyan fussanak be íróként”, akkor sértegetni kezdi a többieket, és látványos jelenetet rendezve, angolosan távozik a csoportból, azt a benyomást keltve, mintha nem értékelnék eléggé őt és a – nemlétező – szaktudását.

7. A könyvkiadókat szidalmazó típus
Érdekes módon, ha megfigyeljük, észrevehetjük, hogy ennek a típusnak az ellentétével írói Facebook-csoportokban nem nagyon találkozni: Azaz olyan tagok, akik a magánkiadást szidnák, nem nagyon vannak. Azok viszont, akik a kiadókat hordják le, ezrével akadnak. Hogy miért, és hogy kik csinálják ezt?
Azok, akiknek a műve egyik kiadónak sem kellett.
– Ez vajon azt jelenti, hogy „minden kiadó gonosz”?
– Vagy inkább azt, hogy ő nem eléggé tehetséges, és semmi olyannal nem tudott előállni beadványként, amiben egyetlen kiadó is látott volna annyi fantáziát, hogy szerződést kössön az illetővel?
Szerintem minden esetben a második a helyes válasz. A kiadók – azaz a kiadóknál dolgozó szerkesztők és munkatársaik – nem gonoszak. Nekik is megvan a saját érdekük: az, hogy nem akarják csődbe juttatni a cégüket olyan kiadványokkal, amiket senki sem venne meg. Tehát nem rosszindulatból nem válaszolnak, vagy utasítanak el egy beadványt, hanem azért, mert tapasztalatból tudják, hogy az illető írását még a legmélyrehatóbb, legalaposabb szerkesztéssel sem tudnák annyira feljavítani, hogy azt a vevők meg is vegyék: ugyanis nincs benne semmi újszerűség, nem izgalmas, nem szórakoztató, és nem köti le az olvasót.
Ez a bizonyos hetedik típus minden esetben azt hangoztatja, hogy a „Kiadók úgyis csak lehúznának téged! Hagyd a fenébe őket! Hidd el, nélkülük sokkal többre mész! Én már rég abbahagytam ezt! Időpazarlás!”.
Nos, igen. Neki. Neki lehet, hogy időpazarlás, de az a kezdő író azonban, akit mindenáron le akar beszélni erről, lehet, hogy van annyira tehetséges, hogy már az első beadványát a kiadó zseniálisnak találja, és azonnal szeretne lecsapni rá. Tehát nem kellene olyan emberekre hallgatni, akiknek eddig még nem sikerült. Az kizárólag az ő állítólagos tehetségüket – azaz annak hiányát – minősíti, és nem azokét, akik még sosem próbálkoztak azzal, hogy beadványt küldjenek egy kiadónak.
Véleményem szerint próbálkozzunk, szerezzünk saját tapasztalatokat! Akár kiadóknál, akár magánkiadásban. Írjunk és olvassunk minél többet! Ne azért ne írjunk, mert másnak még nem adták ki a művét, ne azért tartsunk minden kiadót hazugnak és aljasnak, mert a csoportban egyszer valakit átvertek, vagy mert valamiben egy kiadó nem tartotta a szavát: ami persze szintén nem bizonyított, hogy valóban úgy is történt. Az illető lehet, hogy ferdít a sztorin, és valójában ő volt annyira arrogáns és képtelen az együttműködésre, hogy a kiadó végül – annak ellenére, hogy az író esetleg még akár tehetséges is lenne – visszautasította a vele való további munkát.

8. A „nem vagyok szerző, csak olvasni szeretnék” típus
Ez a fajta csoporttag is általában ugyanúgy kezdő szerző, mint az összes többi, csak ő nem meri ezt beismerni magáról, mert:
– Ha beismerné, akkor talán megkérnék arra, hogy mutassa meg valamelyik művét, azt viszont nem meri, mert fél attól, hogy megkritizálják.
– Olvasók egyébként sem csatlakoznak írói Facebook-csoportokhoz, mert azok olvasói csoportokhoz szoktak, ahol az elolvasott művekről beszélgetnek, és nem az írástechnikáról, valamint vásárolni sem egymásra acsarkodó kezdőktől szoktak kiadatlan, szerkesztetlen, félkész műveket, hanem könyvesboltokban vesznek olyan színvonalú kiadványokat, amit esetleg érdemes is elolvasni.

Végszóként nekem az az egyetlen – valóban többéves tapasztalatra, megfigyelésekre alapozott, hátsó szándéktól mentes – tanácsom a kezdő szerzők számára, hogy:
– Olvassanak sokat, hogy bővüljön a szókincsük, és próbáljanak meg híres sikerregényekből írói fogásokat ellesni, hogy mitől lehet olyan jó az adott mű. Ne egymást szidalmazó, unatkozó emberek hozzászólásait és rossz helyesírású kezdők erőszakosan másokra tukmált, megosztott tartalmait olvassák a fent említett csoportokban, hanem inkább minőségi irodalmat, amiből művelődni is lehet.
– Írjanak sokat. De ne csoportokban megosztott bejegyzésekre tett, dühös, trágár hozzászólások formájában, hanem irodalmat: novellákat, kisregényeket és regényeket.
– Ahelyett, hogy az első átnézetlen – valószínűleg kezdetleges – írásukat mindenáron le akarnák erőltetni mások torkán megosztásokkal és újraposztolásokkal, inkább nézzék át saját maguk, hogy mit vetettek papírra: olvassák újra egyedül minél többször! Valószínűleg úgy jóval több hibát fognak észrevenni benne, és tanulni belőle, mint abból, amit az azon feldühödött felhasználók kommentálnak majd a posztjaira, hogy már ezredszer tette közzé ugyanazt a hibáktól hemzsegő regényrészletet.

Dióhéjban: Ne csak beszéljenek róla, hanem csinálják.
Ugyanis ahogy mondani szokták:
„Az író ír.”. Tényleg csak ennyi a dolog lényege. Nincs benne semmi titok vagy trükk. Ha valaki író akar lenni, akkor nem titkos módszerek után kell kutatni, tanácsokért könyörögni, vagy akár másokat lebuktatni – valamiféle vélt csalás gyanúja miatt –, hanem írni kell. Minél többet írunk, annál nagyobb gyakorlatunk lesz benne, annál több hibát veszünk észre a saját írásunkban.
Akár még külső segítség nélkül is.
Akár még írói Facebook-csoportokban való, felesleges időpazarlás nélkül is.


FIGYELEM!

Mint ahogy a “Copyright” oldalunkon is ki van írva:
Cikkeink és interjúink szövegéből idézni, szöveget kimásolni sem egészben, sem részben az oldalon szereplő szerzők és szerkesztőink írásos engedélye nélkül nem lehet!