Interjú Nemere Istvánnal, Magyarország többszörös világrekorder írójával


Black Dawn:
Először is, hálásan köszönöm, hogy Nemere Úr ismét interjút ad nekünk! Nagy megtiszteltetés ez, az pedig számomra hatalmas élmény, hogy ezúttal én készíthetem el Önnel.

1. Mint ahogy az interjú címéből is kiderül, magazinunk ezúttal Nemere Úr rekordjairól szeretne érdeklődni. Mielőtt nekiültem a kérdések megírásának, nagyon alaposan rákerestem az interneten erre a témára, de azonkívül, hogy több világrekordot is felállított, pontos listát ezekről sajnos nem találtam. Ez persze lehet, hogy csak az én ügyetlenségem miatt van, de ha esetleg más olvasó is úgy jár, mint én, megtenné, hogy az ő számukra (is) összefoglalja ezt a témát? Tehát az első kérdés: Melyik volt az első rekordja, és mivel volt kapcsolatos? Azzal már egyből világcsúcsot döntött meg?


Nemere István:
Nehéz erre pontos választ adni. Kezdem egy lélektani dologgal: én nem akartam rekorder lenni! Eszembe sem jutott nemhogy az első, de még a 100. könyvem megírása után sem. Én egyszerűen csak dolgoztam, írtam, sorra jelentek meg a könyveim, és így volt kerek a világ, vagy legalábbis az én világom. Csak később kezdett feltűnni az olvasóknak, de főleg az engem nem olvasó kritikus természetű személyeknek, hogy „itt van ez a Nemere, rengeteget ír, márpedig a mennyiség nyilván a minőség rovására megy, tehát amiket ő ’termel’, az nem ér semmit”.  És mondtak rám különféle jelzőket, a legenyhébb az volt, hogy „könyvgyáros”. Nevezhetjük ezt szélsőséges vélekedésnek, ám ezzel van egy kis baj: általában rajtakaphatók az illetők, mert ők Nemerét nem olvasnak, csak bírálnak.
De visszatérve a kérdésre: az első rekordom a magyar nyelvű könyvek száma volt. Nem én találtam ki, egy velem együttérző olvasó írta le valahol először, hogy „mióta magyarok élnek ezen a bolygón, senki még ennyit nem írt ezen a nyelven…”. Ez szép dolognak tűnik, lehet, hogy az is, de nem győzöm hangsúlyozni: nem ez volt a cél, ez csak úgy mellékesen „sikeredett” így. Soha nem számoltam különösebben, hogy hány könyv kerül ki a klaviatúrám alól, nem hajtottam a mennyiségre. Egyszerűen csak arról van szó, hogy könnyen írok, és gyorsan. Ez egy szerencsés (?) adottság, nem érdem, mindenki másképpen ír. Én így, és ennyit.

2. Esetleg írna nekünk itt egy listát arról, hogy eddig hány rekordja és világrekordja van? Listát még a Wikipédián sem találtam erről, ahol összesen csak kettőt említenek, és amin őszintén szólva meglepődtem…, mert szerintem kettőnél jóval több van. (Ha ez most valamiért gondot okozna Nemere Úrnak, mert esetleg Ön sem vezet róla pontos nyilvántartást, akkor elég dátum nélkül is csak azokat említeni, amelyek azonnal eszébe jutnak.)

Nincs mit sorba rakni és úgy „nyilvántartani”, merthogy összesen két rekordom van, a magyar nyelven írott művek száma és a világrekord. Megemlíthetném, hogy tudtommal én írtam csak tízkötetes sci-fi családregényt, amely a jövőben játszódik, de ebben nem vagyok biztos. A romantikus regényeim, amiket Melissa Moretti álnéven írok immár 1998 óta, 110 kötetnél tart – talán ez is valamiféle rekord lehet? Nem tudom. Írtam a magyar királyokról és uralkodókról 27 kötetes sorozatot, amit megfejeltem egy, a királynékról szóló 13 kötetessel, így ezek együtt 40 kötetet tesznek ki. Amúgy „sorozatmániás” vagyok, szeretek érdekes és hosszú sorozatokat írni (más szerzőktől könyvben olvasni, tévében ilyeneket nézni – ha kell, éveken át…) Volt már dupla trilógiám, és az idén kezdtem bele egy olyanba, amiről előre nem is lehet tudni, hány kötet lesz, hiszen az Árpád-házi királyok 400 évéről szól, az első két kötet megjelent, de még nem értem el Géza fejedelem korához sem. Évi két kötettel számítva minimum 12 kötet lesz: ez a munka erősen „belelóg” majd a 80-as éveimbe.

3. Felfigyeltem egy érdekes jelenségre, miszerint – még idén nyáron – több helyen láttam kiírva, hogy Ön Guinness rekordot állított fel, azonban most rákeresve már úgy látom, hogy világrekordként emlegetik. Mi ennek az oka? Elírásról lenne szó, hogy korábban a Guinness Rekordok Könyvét láttam emlegetni az interneten, vagy balszerencsés módon, az utolsó pillanatban valaki megdöntötte a rekordját, és ő került bele a könyvbe Ön helyett? (Remélem, nem, mert azt nagyon sajnálnám.)

Az történt, hogy meghaladtam a versenyképes elődeimet. Azaz a brit Barbara Cartwright-ot, aki arról volt ismert, hogy 1) rokonságban állt a brit uralkodócsaláddal, 2) kéthetente írt egy rózsaszín leányregényt, romantikus és sejtésem szerint „nyálas” sztorit, és amikor elhagyta a 700-at, már rettentően öreg volt, és erőtlen, az utolsó tízvalahány kötetet magnóra mondta. De akkor is minden második hét végén, pénteki napon megjelent a következő „Cartwright”. Nos, miután az idős hölgy meghalt, az ő mennyiségi mutatója, azt hiszem, 720 körül állt meg.
A másik nagy „versenytárs” Georges Simenon volt, a belga író, aki franciául írta krimijeit, de más témájú műveit is. Úgy tudom, hogy ő is hétszáz-valahányadik kötet után hagyta abba azon egyszerű, természetes és meglehetősen kényszerítő ok miatt, hogy… meghalt. Így most már némi fekete humorral elmondhatom: azért lehetek most én az első, mert számottevő vetélytársaim eltávoztak. A mennyiségi mutatóik befagytak. Tisztában vagyok vele, hogy egyszer majd az enyémek is „befagynak”, de remélem, az még nem mostanában lesz.

4. Most, hogy a „száraz” tények listaszerű összegyűjtésének témájával már eleget fárasztottam Önt (Elnézést érte! 😊), rátérnék a téma lelki megközelítésére, ami szintén nagyon érdekel: Mi motiválta élete első rekordkísérletében, ami akkor még nem sikerült (ha egyáltalán volt olyan)? És mi motiválta abban, ami utána már sikerült?

Mint már mondtam az előbb, szó sem volt mennyiségekről, így aztán rekordokról sem. Én csak ültem otthon, és írtam, a könyvek száma meg szinte magától növekedett, nőtt és duzzadt. Mások kezdtek el arról beszélni, hogy „ez, lám, rekord”. Előbb az egyiket emlegették, aztán a másodikat. Minden írónak vannak nagyon lelkes hívei, olvasói, akik többek, mint az egyszerű „mezei” olvasók. Ők a modern időkben már a közösségi hálón is követik, mi történik az íróval, eljönnek a találkozókra, ott vannak mindenhol. Ezekből előbb-utóbb személyes ismeretség lesz, netán barátságok is szövődnek. Nekem is van néhány lelkes hívem, az egyik egyben a legnagyobb Nemere-gyűjtő is – kapaszkodjon meg: több Nemere-könyve van, mint nekem! Mert ő gyűjti a második, harmadik kiadásokat és ritkaságokat. Mondhatom, nagyot néztem, amikor meghívott a lakásába, és szembesültem azzal a gyűjteménnyel. Ez már nemeritis acuta, szoktam mondani egykori latint tanuló diák és sokéves egészségügyi munkákból nyert tapasztalattal, vagyis az illető „heveny Nemere-kórban” szenved.  Vannak persze más gyűjtők is, akikről tudok, akikkel találkozom, még a határon túli magyarlakta területeken is akadnak. Tartjuk a kapcsolatot, és ha eljutok arra a vidékre, dedikálhatok nekik 20-30 vagy több Nemere-könyvet, amit a legutóbbi találkozásunk óta szereztek.

5. Tulajdonképpen hogyan kezdődött az, hogy rekordokat akart felállítani? Nyilván nem mindenki törekszik ilyesmire – véleményem szerint mert vagy a tehetsége, vagy a türelme, vagy az akaratereje kevés hozzá –, de Önnél ez valamikor elkezdődött. Kíváncsi vagyok, hogy emlékszik-e arra a pillanatra. (Már ha valóban volt egy konkrét esemény, ami elindította ezt a folyamatot.) Esetleg akkoriban bizonyítani akart valakinek, vagy inkább önmagának?

Mielőtt folytatnánk, eszembe jutott egy harmadik rekord is: Gimnazista koromban tanultam meg az eszperantó nyelvet. Az első külföldi házasságom is ennek révén jött létre, aztán elkezdtem irodalmat művelni, és most ott tartok, hogy 23 eleve eszperantóul írott könyvemmel azon a nyelven, abban a világmozgalomban is rekorder vagyok, más szerzőknek ennyi könyve ott nem jelent meg. De visszatérve a kérdésére, én inkább arra emlékszem, hogyan folytatódott ez az egész rekord-ügy.  A kedvem ellenére volt, és van, hogy manapság már az újságírók másról sem tudnak kérdezni (ez most nem Önnek szól, hiszen ez az interjú eleve csak erről kell szóljon), csak a mennyiségekről. Húsz éve várom, hogy jön egyszer egy újságíró, aki csak egy, egyetlen könyvemről akar velem szót váltani, mi több, azt a könyvet olvasta is! De már lassan elvesztem a reményt. Ennek a beszélgetésnek a rekordok a témája, ez tehát kivétel – de minden más esetben szívesebben beszélnék erről vagy arról a könyvemről. Nemere-könyvről utoljára nyomtatott kritika az Élet és Irodalomban jelent meg – most kapaszkodjon: 1986-ban! –, és egy ifjúsági regényemről írt valaki a neten egy nagyon alapos boncolgatást 2016-ban – és ennyi. Se füstje, se lángja a többi könyvemnek.
Vissza a kérdése végéhez: mindig is a minőséggel akartam bizonyítani a világnak és magamnak, nem a mennyiséggel. Ehhez képest tragikomikus, hogy az igazi olvasóim körein kívül csak a mennyiség jut az emberek eszébe, ha meghallják a nevemet. Közben vagy hitetlenkedve csóválják a fejüket, vagy gúnyos félmosollyal tesznek megjegyzéseket az egyre szaporodó számú műveimre. Gyakorlatilag ott tartok, hogy minél több könyvem lát napvilágot, egy bizonyos csoport tagjai annál kevésbé vesznek komolyan. Ami persze nem okoz álmatlan éjszakákat.
Amúgy pedig nem nagyon izgat az egész Guinness-kérdés. A feleségem, Szentgyörgyi Judit, aki szintén ír könyveket felnőtteknek és gyerekeknek, és „másodállásban” a menedzserem is, egyszer felhívta a magyarországi rekordnyilvántartókat, és megkérdezte, miért nem jelenik meg a férje neve a kiadványaikban. Hümmögtek, elkerülték a konkrét választ, sőt talán arra is célozgattak, hogy az ilyesmiért fizetni kell… Nos, innentől kezdve nem érdekel a Guinness, a lényeg az, hogy én tényleg annyi könyvet írtam, amennyit, és hogy azt valamilyen önjelölt „rekord-pápa” megáldja-e, már nem számít.

6. Az Ön korában (elnézést, hogy egyáltalán felemlítem a témát, de elismerő jelleggel szeretném) szerintem az emberek már inkább pihenésre vágynak, és arra törekszenek. Megelégednek azzal, amit életükben elértek, vagy ha nem érték el, akkor csak keseregnek rajta és jobb híján szidják a rendszert! 😊 (Legalábbis én ezt figyeltem meg.) Honnan ered Önnél ez a húszéveseket is megszégyenítő életerő és agilitás? Azt látom a Facebookon, hogy Ön nap mint nap úton van, számtalan helyszínen dedikálásokat tart, standon könyvet árul, ráadásul mindeközben még arra is van ideje és energiája, hogy a több mint 750 regényből álló munkásságát továbbra is gyors tempóban bővítse. Tehát a kérdés: Hogyan bírja ezt, és mi az, ami a mai napig hajtja? (Hozzáteszem: Rendkívül tiszteletreméltónak tartom a kitartását.) Ön miért nem akar úgy élni, mint ahogy mások? Egyszerűen ilyen típus, vagy ez valami korábbi elhatározásának következménye?

Akaratlanul is eltalálta az okot, ki is mondta az imént: én tényleg soha nem akartam úgy élni, ahogyan mások! Ez volt talán az egyik, engem ezen a pályán elindító ok. Ez máig sem változott. Szerettem szembemenni az elfogadott elvekkel, ez így volt politikailag is. Ismeretes (én legalábbis megírtam a médiában többször is), hogy a rendszerváltás előtt két ország titkosrendőrsége 23 éven át figyelt, és lehet, hogy a megfigyelések egy idő után újra kezdődtek…? Mert erre is utaltak gyanús jelek. De soha nem volt a számban cigaretta, nem iszom alkoholt, soha semmilyen kábszerrel nem próbálkoztam. De van ennek szellemi oldala is: ma Magyarországon az emberek 95 százaléka nap mint nap ejteget ki bizonyos négy- és ötbetűs szavakat, amiket én nemcsak hogy nem írok le soha, de a számon sem ejtettem ki őket az eddigi hetvenhét év alatt. Ez is egyfajta szembenállás, de nemcsak úgy magáért a szembenállásért, hanem a magam szabályai szerint élek. Ezeket nem tukmálom másokra, és nem ártok velük senkinek.
Ha már a kitartást említette, így vagyok a házasságokkal is. Csak az első volt rövid, amiből egy már igencsak felnőtt lányom és közel harmincéves unokám származott, de a többiek tizennyolc és huszonhárom évig tartottak. Aztán hetvenegy évesen szerelmes lettem a mostani, negyedik feleségembe, mindketten elváltunk, és azóta együtt vagyunk. Biztosan van, aki csodálkozik vagy fintorog, mert állítólag ebben a korban már nem illik „ficánkolni”… De én itt is szembementem az elvárt elvekkel. Hetvenen túl Nyíregyházán albérletekben laktunk éveken át, és két éve újabb „szembe-fordulat” következett: kiköltöztünk egy szabolcsi zsákfaluba, ahol 500-an élnek, ennek a fele roma. Nagyon jól megvagyunk itt mindenkivel. Sokan bizonyára úgy képzelik, hogy „a Nemere már dúsgazdag, és a Rózsadombon lakik”, nekik üzenem innen is, hogy soha nem éltem Budapesten, még a környékén sem, örök vidéki vagyok. A szabolcsi életem előtt tizenöt évig egy alföldi tanyán, erdő(m) közepén éltem, az is nagyon jó volt. Most meg itt vagyok ebben a Bashalom nevű, csöndes faluban, és itt születnek az újabb könyveim. Vagyis van bennem egyfajta, mindig mindent újrakezdeni képes életerő, de még több „életigenlés”. Aki úgy érzi, hogy nyugdíjas korában véget ért az élete, és már semmit sem kell tennie, az tulajdonképpen meghalt, csak még nem vette észre. Csak az aktív ember az ember, kivéve persze a betegeket. Az ember azért van ezen a világon, hogy tegyen valamit! Ami nemcsak neki, magának jó vagy szükséges, hanem használ vele másoknak is.

7. Van egy elméletem, amivel kapcsolatban megerősíthet, vagy akár cáfolhatja is: Szerintem az embereket nem az idő múlása öregíti, hanem az, ha elfogynak a céljaik, mert vagy már elérték őket, vagy lemondtak arról, hogy valaha is sikerül, vagy nincs elég fantáziájuk ahhoz, hogy újakat találjanak ki. Úgy gondolom, hogy az ember addig fiatal, amíg tervei vannak, amíg nem – boldogan vagy keserűen, de – hátrafelé tekint, hanem mindig előre, a jövő felé. Hallani olyasmiről, hogy ha egy anyukának a gyermeke autó alá szorul, akkor még egy vékony nő is fel tud emelni akár egy teherautót is. Én hiszek abban, hogy akaraterővel bármire képesek vagyunk. Ugyanez a helyzet a célokkal és az azokról való lemondással is: Ha van miért harcolni és dolgozni, akkor az embernek egyszerűen „nincs ideje” sem betegnek lenni, sem korosodni. 😊 Ön gondolkozott már ezen? Másképp megfogalmazva: Szándékosan dolgozik ennyire sokat, hogy mindig lebegjen egy újabb (a rekordokat tekintve: nagyobb) cél a szeme előtt, vagy valamiért az élet hozta úgy, hogy beleszokott ebbe a rendkívül agilis, nagy munkabírást igénylő életmódba?

Tulajdonképpen elmondta a válaszomat is. Csak én éppen nem rekordokban gondolkodom, hanem abban, hogy hasznos munkát végezzek, amíg csak bírni fogom. Azon túlmenően persze közel ötven év alatt beleszoktam ebbe az életformába, hiszen önmagam munkaadója vagyok. Nagyon sokat dolgozom, de ez nem panasz, inkább örülök neki, hogy mindig van mit tennem. Én abba halnék bele, ha nem csinálhatnám azt, amit szeretek, és amihez értek. Vagy legalábbis azt hiszem, értek az íráshoz, mert ha nem lennének viszonylag jók a könyveim, nem adnák ki őket, nem vennék meg azokat ennyien. Ami meg az „örökmozgásomat” illeti, azért időm javarészét itthon töltöm, de elmegyek bárhová, ha meghívnak író-olvasó találkozóra, és ott vagyok sokszor reggeltől estig, ahol egy kiadó-kereskedő árulja a könyveimet, és dedikálok megállás nélkül. Ez mind vele jár az írói léttel, legalábbis szerintem. Az átlagos olvasónak sokat jelent, ha egyszer csak meglátja kedves szerzőjét, kezet foghat vele, és beszélgetünk, miközben dedikálom a könyvemet, ami már az övé.

8. Tervez valaha olyan korszakot az életében, amikor majd hosszasan pihenni fog? (Bár erre előre… mosolyogva sejtem a nemleges választ, de azért gondoltam, megkérdezem, hogy „hátha mégis lesz olyan”. 😊)

Teli szájjal mosolygok, sőt hahotázok ezen. Aminthogy azon a kérdésen is, amit gyakran hallok: „Mit csinál a szabadidejében?” „Mikoooor…?” – kérdezem vissza. Mert az időt, ami szabad az írástól, azt is írással töltöm. Az író akkor is ír, amikor nem: Nézelődik, gondolkodik, olvas, néz, tanul, helyzeteket vesz észre. Amikor olvasok, ritkán szoktam szépirodalmat, inkább olyan szakirodalmat, amit majd egy következő könyvben fel tudok használni. Este nézem a tévét, híradókat és más műsorokat, ilyenkor a világ valósággal ömlik belém, és szüli folyamatosan az újabb könyvötleteket. Mondhatnám úgy is: nap mint nap „lopok témákat az élettől”.

9. Az olvasóterem.hu könyváruházban kapható „Világrekord csomag”-ról lenne egy kérdésem, ami ha jól tudom, arról híres, hogy mind a négy kiadvány egy napon jelent meg: A szóban forgó könyveket egyszerre is írta meg, mármint párhuzamosan? Ha viszont egymás után írta őket, akkor mennyi idő alatt készültek el?

Amikor egy kiadó egyszerre négy könyvemet adta ki (még a nyáron), akkor az egy ügyes marketingfogás volt annak apropóján, hogy nem volt más jelentős könyves esemény, és valljuk be, hogy bejött. Azoknak a könyveknek amúgy nem sok közük volt egymáshoz sem témában, sem időben. Vannak ugyanis kiadók, akik nagy késéssel adják ki a náluk lévő könyveimet: megesik, hogy nyolc-tíz évig is váratják, aztán egyszer csak előugranak vele ilyen vagy más alkalommal. Szerencsére a többségük – mert összesen hat vagy hét kiadónak dolgozom rendszeresen – nem így áll hozzá. Annyi bizonyos, hogy hírré válhat minden egyes efféle akció, és ilyenkor még az MTI is erősíti az olvasókban azt a hitet, hogy „íme, itt a világrekorder író, aki ismét és megint és újra javította a (saját) rekordját”.

10. Azt már az előző, nekünk adott interjúban említette, hogy általában 30-35 ezer karaktert szokott írni naponta… de mi van akkor, ha valamiért jóval gyorsabban akar végezni egy munkával (például rövidebb határidő miatt, vagy mert annyira élvezi az adott könyvön végzett munkát, hogy nem szívesen teszi félre)? Tehát mi volt a legrövidebb idő, ami alatt megírt egy (regényterjedelműnek minősülő) könyvet?

Erre sincs és talán nem is lehet semmilyen szabály. Van, hogy egy kis, könnyed művet megírok két-három hét alatt úgy, hogy naponta nem is fektetek bele túl sok időt és energiát. Vannak azonban olyan könyvek, amelyek először legalább öt-tíz évig érnek bennem, vagy azért kell várniuk ennyi ideig, mert egyetlen kiadó sem lát benne fantáziát (értsd: üzletet), ezért nem is kezdek bele, csak amikor végre zöld lámpát kapok. Van, hogy egy könyvet fél évig írok (ez a legtöbb idő, amit valaha egy műre fordítottam), mert sokat kell hozzá tanulni, olvasni, megtudni. És bizony, valljuk be, van, hogy megírok egy könyvet, és a kiadó az adott politikai helyzetben nem meri vállalni, elteszi későbbre, mondjuk így optimistán: „jobb időkre”. Szóval igaz a régi római mondás, miszerint minden könyvnek megvan a maga saját története.

11. Egy másik téma, ami érdekelne, és most kimondottan aktuális: Tegnap kezdődött a Facebookon egy nyereményjáték (https://www.facebook.com/ArteTenebrarum/posts/1007085489848941), amit az Ön tiszteletére indítottak. A játékon könyvet lehet nyerni, és az a jelentkezés feltétele, hogy egy olyan Nemere-regényről kell fényképet csatolni hozzászólás formájában, ami az olvasó birtokában van, azaz a saját példánya. Egy nap alatt már 12 képet küldtek az olvasók. A játék két hétig tart, tehát annyi idő alatt, akár több száz képet is küldhetnek. Felmérések szerint a Facebook felhasználók azokat a nyereményjátékokat preferálják, amelyekre a legkevesebb idő ráfordításával jelentkezhetnek, de a legnagyobb nyereményt nyerhetik meg általa. Ön számított arra, hogy az említett felmérések eredményének fényében az emberek hajlandóak lesznek nekiállni lefotózni a könyvespolcukon található Nemere-gyűjteményüket? Szerintem ez rendkívül kedves tőlük, és személy szerint meg is lepődtem azon, hogy már ennyien megtették ezt. Önnek mi a véleménye a szóban forgó játékról, és arról, hogy a jelentkezők belementek egy „nem egyetlen gombnyomásos szavazásba”?

Igazából nem tudok mást mondani, mint hogy az ötlet jó, és nyilván működne más írók könyveivel is. Nem számítottam ilyen jó eredményre, bár ha a matematikai valószínűséget nézzük… Végül is magyarul már több mint 12 millió Nemere-könyvet adtak el itthon, és 1 milliót külföldön (nem keveset kalózkiadásban). Tehát elvileg annál a 400 ezer embernél, aki Magyarországon holtbiztosan olvas irodalmi műveket, lehet elég sok példány.

Végezetül még egyszer nagyon köszönöm, hogy válaszolt magazinunk kérdéseire, amelyeket ezúttal – remélem, nem bánta, hogy – én tettem fel. További Sok Sikert és Kitartást Kívánok, és hogy maradjon mindig ilyen, amilyennek mindannyian szeretjük Önt!


__________________________________________
Utólagos szerkesztői megjegyzés:
Amennyiben az olvasóknak úgy tűnhet – és ezért elnézést kérek –, hogy az interjúban azért kérdezek vissza (vagy újra rá) bizonyos témákra, mert nem bírok leszállni a kérdésről, vagy mindenáron egy bizonyos irányba akarom terelni a beszélgetést, jelzem:
Az interjú nem élőben (személyesen vagy chaten készült), hanem előre megírt kérdéseket küldtünk a Szerző Úrnak írásban, és ő utólag, egyben válaszolt rájuk. Tehát nem állt szándékomban feszegetni a „rekord-témát”, ha Nemere Úrnak ez alapvetően nem életcélja vagy nem tartja fontosnak – ezt azonban még több, vele készült interjú elolvasása alapján sem tudtam róla –, pusztán a műveinek (elég) nagy részét ismerem, továbbá azt tudtam, hogy nagyon sok rekordot emlegetnek a személyével kapcsolatban. Ezért gondoltam, hogy lehetne ez ennek az interjúnak a főtémája.
Úgyhogy utólag is elnézést kérek Nemere Úrtól – és az olvasóktól –, hogy ha ez a téma nem éppen a legszerencsésebb választás volt, de ennek ellenére én úgy érzem, hogy így is egy rendkívül olvasmányos, szórakoztató, érdekes interjú kerekedett belőle, amivel kapcsolatban szerkesztőségünk minden tagja büszke, hogy kikerülhetett az oldalunkra! – Black Dawn