Interjú Nemere Istvánnal

Holly Wise:
Először is, Nagyon Boldog Születésnapot szeretnék kívánni Önnek, Kedves Nemere Úr! Megtiszteltetés, hogy pont ezen a jeles napon válaszolt a megkeresésemre ezzel az interjúval kapcsolatban, és hogy ma tehetek fel kérdéseket Önnek. Őszintén kívánom, hogy még nagyon sokáig legyen velünk: akik mind szeretjük Önt, és rajongói vagyunk a munkásságának!

Kérdéseim:
1. Kijelenthetjük, hogy 741 darab eddig megírt könyvvel Ön az ország legtermékenyebb írója? (És az Ön esetében a mennyiség egyáltalán nem megy a minőség rovására. Ezt mint olvasója és rajongója is megerősíthetem.)

Nemere István:
Köszönöm a véleményt, hogy a mennyiség nem ment a minőség rovására. Akadnak ugyanis néhányan, akik ezzel nem értenek egyet. Ha ilyen véleménnyel szembesülök, általában kiderül, hogy aki ezt mondta, nem igazán olvasott egyetlen Nemere-könyvet sem, csak a másoktól hallott kósza pletykákat, hiedelmeket és főleg sztereotípiákat ismételgeti. Bennük lapul valahol az a (köz)vélekedés, hogy ha valamiből sok van, akkor annak minősége nem lehet jó (pl. kínai árucikkek…). Azt szoktam válaszolni, ha eljut hozzám egy-egy ilyen vélemény, hogy az illető tetszése szerint válasszon három Nemere-könyvet, azokat olvassa el, utána szívesen leülök vele beszélgetni azokról vagy bármi másról is. Talán nem lepi meg, ha közlöm: még egyetlen ilyen „olvasóval” sem találkoztam. Amúgy meg válaszolva a kérdés első felére: való igaz, hogy mióta ezen a bolygón élnek magyarul beszélő emberek, ezen a nyelven még senki nem írt le ennyit.

2. Hogyan sikerült ilyen rengeteg minőségi művet megalkotni? Naponta átlagosan körülbelül hány órát tölt írással?

Akkor most előbb ismertetnem kell a napirendemet, amely érvényes a hét és az év minden napjára. Reggel 5 óra előtt kelek, megmosdom hideg vízben, aztán leülök és dolgozom, később reggelizem, majd megint dolgozom, aztán ebéd előtt elmegyek sétálni a kutyával, aztán egy rövid ebéd (15 perc) következik, majd egy kis újságolvasás, és vissza a munkához. Az időtartam helyett inkább úgy mondanám, hogy naponta minimum 30-35 ezer karaktert írok (szóközök nélkül számítva természetesen), vagy többet. Nos, ha ezt teszi az ember közel ötven éven keresztül, akkor hipp-hopp, egyszer csak észreveszi, hogy a könyvei már megtöltenek egy falat, azaz tizenhárom, egyenként 80 centis polcot… Természetesen nem javaslom senkinek, hogy így élje le az életét, én is foglalkoztam sok minden mással, 30 éves voltam, amikor megjelent az első könyvem, és 36, amikor szabadúszó lettem mindenféle munkahely, állás stb. nélkül. Aki követni akar(na), az gondoljon arra: a sok ülés, a végeredményben meglehetősen elszigetelt életmód, a fanatikus munkamánia egyfelől sokat ront az ember „testi állagán”, és nem tesz jót a házasság(ok)nak sem. Elég annyi, ha azt mondom: az első ötven, házasságban töltött év három asszony között oszlott meg? Most a negyedik házasságomban élek. Ez egyben válasz lehet arra a hiedelemre is, miszerint „a Nemere biztosan nagyon gazdag, ha ennyi könyvet írt”. Erre élénk fejcsóválás közben több válaszom is van: 1) nálunk az írókat rosszul fizetik, már ha egyáltalán megkapják a járandóságukat. Annyit keresünk, mint egy analfabéta, két hónappal ezelőtt Kolumbiából New Yorkba bevándorolt kukás. A sok dolláros órabérét átszámítva ő keres annyit, amennyit mi több hónapos munka után egy könyvért kapunk. Nyugaton egyszerűen nem hinnék el, hogy nálunk egy író 800-900, esetleg jó esetben 1000 euróért ír egy könyvet… 2) aki nálunk három váláson van túl, az már olyan, mint a klerikális rágcsáló, azaz a templom egere. De nem akarom sajnáltatni magamat, nem érdemes. Teszem a dolgomat, és ennyi. Talán még azt teszem hozzá, hogy tavaly óta Nyíregyházától 20 kilométerre egy szabolcsi, 500 lelkes zsákfaluban élek, ahol a lakosság fele roma. Az egyetlen földi vagyonom-vagyonunk egy nagy ház nagy kerttel, ami önmagában egy „kis birodalom”. Itt jól elvagyunk a háziállataink kis seregével. Jól érzem magamat. A falu neve mellesleg: Bashalom.

3. Tudomásom szerint a ’70-es években krimikkel és sci-fi regényekkel kezdte a pályafutását, majd a későbbiekben majdnem minden létező műfajban írt már könyveket. Végeztem egy kis kutatómunkát, és arra jutottam – elnézést, ha ezek az adatok nem teljesen pontosak –, hogy dokumentum műfajú könyvből 281 darabot írt, történelmiből 279-et, romantikusból 137-et, bűnügyi regényből 110 darabot, science fiction-ből 95-öt, erotikusból 92 darabot, meséből 67-et, ifjúsági kiadványból 20-at és életrajzi regényből pedig 9-et.
Kérdéseim ezzel kapcsolatban:

3/a: Úgy látom, kimaradt a horror műfaj, a fantasy, valamint a humoros könyvek is. Mi ennek az oka? Ezt a hármat leszámítva szerintem Ön gyakorlatilag már mindenben bizonyította tehetségét, tehát biztos vagyok benne, hogy azok is „jól mennének”. 😊 Ezekben a műfajokban sosem akart vagy próbált írni?

Csodálom azt az elszánt kutató kedvet, amivel volt lelkiereje végigböngészni a könyveim listáját. Én erre sohasem tudtam rávenni magamat, és így most sem tudom eldönteni, hogy igazak-e ezek a számok. Mert például megdöbbentett az „erotikus művek” nagy száma – én talán 4-5-re emlékszem, és az erotika nálam leginkább a Melissa Moretti néven futó (immár 106 kötetet megért) romantikus regényekben lelhető fel. Ön 67 mesekönyvet talált, én meg talán néhányról tudok, legalábbis amit kifejezetten a kisebb gyermekeknek szántam. De hadd javítsam ki: igenis vannak humoros könyveim, a „Murphy törvényei”-paródiák, és van egy Rejtő Jenő-utánzat is. Abban igaza van, hogy akadnak műfajok, amelyeket tudatosan kerültem. A „fantasynak” nem vagyok barátja, egyszer vettek csak rá, de sem olvasni, sem nézni nem szeretem ezt a műfajt. Horror volt valamennyi, például az eredetileg Borzalom címmel, majd a második kiadásában már szelídebb címmel megjelent sci-fire gondolok. Ám a horror sem a kedvencem, jól látta.

3b: Jól látom, hogy amíg a ’70-es, ’80-as években a bűnügyi regényekre és science fiction-ökre koncentrált, manapság inkább a dokumentum- és a történelmi könyvek vannak túlsúlyban?
Ha így van, mi ennek az oka? Manapság az emberek inkább érdeklődnek a tudományos dolgok és a tények, történelmi események, mint a fikció iránt?

Ennek több oka is van. Az egyik, hogy nemcsak az olvasók, de az én érdeklődésem is megváltozott, eltolódott a történelmi témák felé, ma már kétharmadrészt ezekről írok nagy terjedelmű életrajzokat (gyakran trilógiákat), vaskos történelmi regényeket, stb. Sajnos, beleragadtam a „sci-fi és krimiíró”-skatulyába, ami azért is érdekes, mert sokan így emlékeznek rám a ’70-es, ’80-as évekből, és ez egyfajta nem kóros fixáció, ők „így maradtak”, és én is így maradtam meg bennük. Ezen lám az sem segített, hogy eltelt negyvenvalahány év, és írtam vagy hétszáz egészen más műfajú könyvet is. Ha egyszer beleesel egy verembe, nehéz kijönni onnan.

4. Habár tényleg szinte minden létező irodalmi műfajban alkotott már, sokan – elnézést az általánosításért, de például az én családom és ismerőseim is – Önt a sci-fi regényei alapján ismerik és emlegetik leginkább. Ha ez nemcsak az én környezetemre igaz, akkor felmerülhet a kérdés: Miért nem tudományos-fantasztikus könyvből ír a legtöbbet? Ha jól számoltam, dokumentum könyvből például körülbelül háromszor annyit publikált eddig. Amikor belekezd egy új regénybe, mennyire a műfaj iránti kereslet motiválja a munkára, és mennyire az, hogy élvezi-e az adott műfajban való alkotást? Mi Önre a jellemzőbb? Inkább „örömből” ír, amihez nagyobb kedve van és amilyen téma jobban lázba hozza, vagy az olvasói igényeket igyekszik kielégíteni?

Azért mostanában is írok sci-fit, csak keveset, főleg novellákat, amik a Galaktikában jelennek meg. Tíz év szünet után ismét írtam egy időutazásos regényt Viszlát tegnap címmel, de csak egyetlen internetes áruházban kapható, igaz, ott névre szóló dedikációval, az olvasoterem.hu-n.
Én tényleg örömből és örömmel írok, mi több, ez a szenvedélyem, ez a hobbim, a foglalkozásom és a kereső munkám, a legjobb időtöltésem, egyszóval: a mindenem. Szoktam mondani: amíg élek, írok, és addig élek, amíg írok. A témáim nagyobb része lázba hozott, amikor először írtam róluk, aztán jött a többi ugyanabból a műfajból, és egyre nagyobb kedvvel írtam és írok róluk. Mindig abban reménykedem, hogy ami engem érdekel, az érdekli az olvasókat is, ez néhányszor nem jött be, de általában azért így van. Figyelem a világot nap mint nap, „képben vagyok” a világ eseményeiről, a trendekről értesülök, figyelem, mi történik a politikában, tudományban, gazdaságban, társadalomban, és sokszor ezekből a megfigyelésekből születnek a témák.

5. Úgy tudom, gyermekkorában nem szeretett iskolába járni. Ebből kifolyólag létezik olyan volt osztálytársa vagy tanára, akivel esetleg a mai napig tartja a kapcsolatot? Évekkel az iskolai tanulmányai után mit szóltak az egykori diáktársai és tanárai az írói sikereihez?

Talán ha két tanárom érte meg, hogy úgymond „sikeres ember” lettem. De mert az iskolát sem szerettem, így a tanáraim sem örvendeztek nálam nagy népszerűségnek (ami a legkevésbé sem izgatta őket). Inkább az iskolatársak között kettő vagy három (az egyik messzire szakadt, ritkán találkozunk), akikkel máig tartom a kapcsolatot. Furcsa érzés, és akik ezt az interjút olvassák, azok között is elég kevesen mondhatják el, hogy vannak 60 vagy több éve megszakítás nélkül tartó barátságok, barátaik. Valljuk be, a régi iskolatársak közül sokan csodálkoznak, hogy miért éppen én, a legrosszabb tanuló lettem viszonylag híres, hiszen pl. a gimnáziumi négy év alatt enyhén szólva nem nagyon tűntem ki közülük.
Annyi igaz ebből, hogy elrontották a tanulási kedvemet, azóta sem szívesen állok neki dolgokat megtanulni, persze muszáj. Az iskolák az életemben a fegyelmezést és a folytonos megalázást képviselték, azóta is a lelkem mélyén szemben állok minden felsőbbséggel, hatalommal, ott mélyen bennem bujkál az, hogy vannak „azok ott fent”, és vagyok „én itt lent”. Nem éppen tisztelettel „nézek fel” rájuk. Ennek okán aztán büszkén mondhatom el magamról, hogy az utóbbi évtizedekben nem halmoztak el kitüntetésekkel, díjakkal, és jól van ez így. Ha valamilyen szervnek, intézménynek ilyesmi járna a fejében, időben szólok: nem kell! Most már hadd őrizzem meg a „kitüntetés-szüzességemet”, nem kell semmi, nem akarok még halványan sem semmiféle függést sem a kitüntetőktől, díjadományozóktól, sem másoktól, sehonnan, semmikor. Így jártam az utamat eddig, most már hadd járjam így tovább.

6. Azt olvastam az önéletrajzában, hogy az iskola beláthatatlan traumákat okozott Önben. Mi volt ennek az oka? Az idősebb iskolatársai piszkálták (bully-zták, ahogy manapság mondanák)? Vagy a tanárok voltak indokolatlanul szigorúak?

Nem a gyerekekkel volt bajom, talán személy szerint nem is a tanárokkal. Hanem az egész szellemiséggel, pedig akkortájt a Dunántúl egyik legjobb gimnáziumáról beszélünk, a veszprémi Lovassy Lászlóról. Keveset tanultam ott, minden mást az olvasmányaimból meg az életből. Amit használhatónak véltem, azt megtanultam, abból viszonylag jó is voltam, de a negyedik végén megbuktam matekból, és ősszel pótérettségiztem. Mélyen igazságtalannak tartom még ma is, hogy ha valaki humán vonalon akar és tud érvényesülni, annak az életét kisiklatják azzal, hogy egy matek pótérettségi kettes jegy miatt kettes lesz az egész bizonyítványa, függetlenül a benne lévő többi jegytől, és így az illető nem mehet egyetemre (én is munka mellett végeztem el egy főiskolának mondott könyvtárosképzőt).

7. Azt olvastam, ha magatartásból bukni lehetett volna akkoriban, amikor Ön még iskolás volt, Ön biztos megbukott volna a rossz magaviselete miatt. 😊 Mondana erre példákat? Én ezen valamiért mosolyogni kezdtem, amikor megláttam leírva. Ön valahogy annyira szolid, udvarias, művelt, visszafogott embernek tűnik. Nehéz elképzelni dúvad ifjoncként, aki megrongálja esetleg az iskola drága tulajdonát, vagy keményen elgyepálja az osztálytársait! 😊 Mi mindenben tett rossz fát a tűzre akkoriban?

Remek kifejezés ez a „dúvad ifjonc”, annyira jó, hogy már el is loptam, remélt engedélyével. Jelentéktelen ügyek voltak ezek, de hát ilyesmi akad minden gyerek életében. Akkor szó sem volt olyan vad dolgokról, mint például ma, amikor a gyerekek verik a tanárokat! Hatvan évvel ezelőtt ez fordítva volt, rendszeresen, intézményesítve, felsőbb engedéllyel. A tanárok vertek minket, egyszer egy gyerek hátán a tanár el is törte a méterrudat, és általánosban mindennapos volt a „körmös”, amikor vonalzóval verték az ujjainkat, vagy a hajunkat húzták, és egész óra alatt hátratett kezekkel kellett ülnünk, szinte mozdulatlanul. Nem kellett notórius csínytevőnek lenni, hiszen sokszor egy mozdulat, egy arckifejezés is lázadásnak számított, amit intőkkel toroltak meg. Semmi erősebb dolog nem történt, középiskolában senkivel sem verekedtem, nem rongáltam az iskola tulajdonát, mégis olyan rossz hírem volt, különösen negyedikben, hogy az iskola már nem is javasolt továbbtanulásra.

8. Úgy tudom, hogy a ’60-as években boncsegédként is dolgozott, ami kapcsán körülbelül háromszáz embert boncolt fel saját kezűleg. (Ennek olvasásakor nem tagadom, hogy kirázott a hideg, mert ez azért lelkileg egy elég kemény szakma, valljuk be! Én biztos nem bírnám idegileg… na meg gyomorral sem! 😊) De nem is az én berzenkedésem a lényeg ezzel a szakmával kapcsolatban, hanem az, hogy:
Ha ilyen tapasztalata van ezen a szakterületen, akkor erről miért nem írt még könyvet? Például orvosi krimiket, mint Robin Cook? Vagy akár egy kórboncnokról szóló thrillert… ugyanis ha valaki, akkor Ön biztosan tudna rendkívül hitelesen írni erről a témáról.

Lehet, hogy igaza van, de hát négy évig mentős is voltam, és arról is csak egy-két novella született, még akkoriban. Azt hiszem, ezek az egykor ott átélt dolgok, élmények szépen leülepednek az ember elméjében, megmaradnak valahol mélyen, de ha kell, akár csak két mondat erejéig is, hogy érzékeltessem egy boncterem hangulatát vagy a mentős munkát, akkor előjönnek, és fel is használom őket, szinte ösztönösen. Ennyi elég, úgy érzem. Tizennyolc szakmában tevékenykedtem az „íróságom” előtt, egyikben sem vittem sokra, és hadd maradjanak meg ezek hasznos emlékek, tapasztalatok formájában.

9. Azt az érdekes tényt hallottam Önről, hogy sosem iszik kávét. Kérdés, hogy sosem volt olyan álmos, hogy elaludt, miközben 741 könyvet megírt? 😊 Ön egyszerűen csak jobban bírja a virrasztást, mint mások, vagy jobban ügyel arra, hogy mindig kialudja magát, és ne legyen szüksége kávéra?

Én csak nappal írok, éjjel sohasem dolgozom, így ez nekem nem virrasztás és nem fáradtság. Éjjelente hét órát alszom, ennyi elég. A kávéról szóló infó egy régebbi korról árulkodik, bizonyos értelemben az még a pályám kezdetén volt, mondhatni a „pattintott kőkorszakban”, akkor tényleg nem kávéztam. Ma már naponta egyszer iszom egy tejeskávét, nagyképűen nevezzük „cappuccinónak”, és ennyi. Azt bezzeg senki sem tartja számon (vagy egyszerűen nem hiszik el), bár erről is nyilatkoztam már, hogy soha életemben nem ittam alkoholt, sört sem, semmilyen droggal nem éltem öt percig sem, soha nem dohányoztam, egyszóval ha fiatalabb volnék, én lehetnék a lányos anyák kedvence, mert ilyen vejről álmodnak a leendő anyósok: „káros szenvedélyektől mentes”… Tehát nem élek semmilyen szerrel. Megvan nekem a magam kábítószere: az írás. Ez olyan fertőző, hogy folyamatosan kábítok vele sok más, mit sem sejtő ártatlan embert, mondjuk, évente közel száz ezer olvasót…

10. Ön nemcsak a magyar nyelven írt könyvek terén mennyiségi rekorder, de eszperantó nyelven is. Idéznék az önéletrajzából:
„Azóta is, minden évben tőlem (is) megkérdezi a Svéd Akadémia: kit javasolok a következő irodalmi Nobel-díjra…? (De a magyar írók szövetségébe nem vettek fel, mert úgymond: „tevékenységem a tagságot nem indokolta”.)”

Ezen a részen megakadtam, amikor láttam, és értetlenül állok a fentiek előtt. Miért nem vették fel a Magyar Írók Szövetségébe? Én a tagjaik között még egykönyves írót is láttam, Ön pedig a legtermékenyebb hazai író. Ezek fényében melyik tevékenysége nem indokolja a tagságot? Az, hogy országelső szórakoztató irodalmi regények megírásában, és talán (bár erre nincs rálátásom) még az eladások terén is? Végignézve a szövetség névsorát, én személy szerint a tagok 99%-áról sosem hallottam. Önt pedig gyerekkorom óta az ország legismertebb írójaként tartom számon. (És szerintem ezzel nem vagyok egyedül.) Az indoklás, ami alapján nem vették fel a szövetségbe, nekem pusztán kifogásnak tűnik. Ha egyetért velem, akkor Ön szerint mi lehetett a valódi oka a nemleges válaszuknak?
Hadd idézzek ezzel a témával kapcsolatban Woody Allentől: „Sose szeretnék olyan klubhoz tartozni, amelyik elfogadna engem tagnak”. Tehát talán jobb is így, hogy nemet mondtak. 😊

Minden megítélés kérdése, nem?

Előbb pár szó magyarázat: amikor az eszperantó nyelven alkotó írók PEN-Clubjának elnöke voltam kétszer egymásután 3-3 évig, minden évben javasolhattam Nobel-díjra írókat. Mániám volt, hogy kis népek kevéssé ismert íróit javasoltam, egyszer sem jött be… Szóval a kérdés tárgya az: hogyan lehettem nemzetközi írószervezetben vezető, ha a magyar írótársadalom (de szép szó..!) nem fogadott be? Ennek is megvan a maga története, íme:
Amikor a ’80-as évek közepén a pártállami Írószövetség elutasított, még nem voltam „a legtöbb könyves író”. Első körben öt éven át nyújtottam be a felvételi kérelmet, amelyekre soha nem kaptam választ. Közben felszaporodtak a könyveim, de a nyolcadik évben is az Ön által idézett választ kaptam, akkor tartottam, azt hiszem, tizennyolc kötetnél. Én akkor ismertem olyan „írókat”, ottani tagokat, akiknek soha egyetlen könyvük sem jelent meg… Ma már örülök, hogy ez az egész, az írószövetségre sem éppen jó fényt vető történet mára csak anekdotává szelídült. Ha akkor felvesznek, ki tudja, hányszor kellett volna már kilépnem ilyen-olyan botrányok miatt! Akkor azt hittem, ez a szekér arra megy, amerre én, és milyen jó lenne rajta ülni. Ma már tudom, hogy ez is másfelé ment, mint minden intézmény, szövetség, szervezet, amelyeknek szintén nem lehettem, nem lettem tagja – de az a jó, hogy nem tartozom sehová. Ez az én világom. Nem a magány, hanem a szabadság világa, ott vagyok otthon.


Köszönöm szépen, hogy megtisztelte magazinunkat azzal, hogy válaszolt a kérdéseimre.
Még egyszer Nagyon Boldog Születésnapot Kívánok Önnek, Nemere Úr, és kérem, írjon még minimum további 741 regényt, mert őszintén kívánom, hogy ne csak az én generációm mondhassa azt, hogy „Nemere-könyveken nőtt fel”, hanem az utánam következők is!