Interjú Anne Granttel

Black Dawn:
1. Első könyvedet, a Kényszer című thrillert két másik szerzővel közösen írtad: Gabriel Wolffal és Robert L. Reeddel. Mi ennek az oka? Hogyan született ez a szövetség köztetek? És miért pont velük írtad meg ezt a regényt?

Anne Grant:
Gabriel Wolffal már akkor is jó barátságban voltunk. Együtt kezdtünk el ötletelni ennek a történetnek a „forgatókönyvén”, hogy mi mindent lehetne belesűríteni, mit lehetne kihozni belőle, és akkor jöttünk rá, hogy a duett mint szerzőpáros nem tűnik tökéletes megoldásnak ennél a könyvnél. Az eredeti ötlet az volt, hogy én Luca, a főszereplőlány szemszögéből írom le az eseményeket, Gabriel pedig Atos, a férfi főszereplő nézőpontjából. Ez már egy jó kontrasztot adott volna a sztorinak, hogy többféle szemszögből is bemutathassuk ugyanazt a bűncselekménysorozatot.
Aztán később jutott eszünkbe, hogy a kétféle nézőpont lehet, hogy mégsem lesz elég. Kell ugyanis egy harmadik is: a gyilkosé! Felmerült bennünk, hogy mi lenne, ha neki is hangot adnánk a könyvben, ő is „érvelhetne” úgymond a saját döntései mellett, neki is lenne háttértörténete, ami alapján eldönthetné az olvasó, hogy nem akar-e legalább valamennyire szimpatizálni vele.
Erre kértük fel Robert L. Reedet, akinek kimondott tehetsége van a sötét, borongós, baljós hangulatú történetek megírásához, valamint kiválóak a karakterábrázolásai. Nála jobban szerintem „B”, a gyilkos előtörténetét és gyerekkorát senki sem tudta volna jobban bemutatni.

2. Kinek az ötlete volt eredetileg a Kényszer alaptörténete? Az ismertetőjében az áll, „Részben megtörtént események alapján.” Tehát először is, kivel történtek meg ezek a borzalmas dolgok? Ez valami ismert, amerikai bűntény története, amit feldolgoztatok, felújítottatok az új nemzedékek és fiatal olvasók számára? Vagy ezek az események közületek történtek meg valakivel, akik írták a könyvet? Ha igen, kivel és milyen formában?

Azok a bizonyos események velem történtek meg, ilyen értelemben én vagyok a történet értelmi szerzője. Viszont hozzá kell tennem, hogy a műfaj megkövetelte, hogy erősen rátegyünk egy lapáttal a krimire, a horrorra és a természetfelettire. Tehát a való életben azért nem zajlottak ennyire drasztikusan a dolgok. Inkább jellemrajzokat mintáztam valós személyekről, olyan élethelyzeteket, amiket nehezen viseltem akkoriban. Annyit elárulok még a sztori valós részéről, hogy Luca karakterét önmagamról mintáztam, Atost pedig Gabriel Wolfról, aki – mint ahogy a könyvben is – valóban nem egyszer kisegített engem szorult helyzetekből.

3. Wolf nevét manapság valószínűleg már nem szükséges részletesen bemutatni a magyar olvasóknak. De mit kell tudni a titokzatos Robert L. Reedről, aki a Kényszer másik társszerzője?

Robert L. Reed polgári nevén Rákos Róbert. Ezzel nem árulok el titkot, mivel a Kényszer belső, copyright oldalán is fel van tüntetve a szerző valódi neve. Ő egy sci-fi antológia kapcsán került be először a kiadóhoz. Már abban az írásában (Robot/ember antológia „A negyedik menet” című novellája) is sokan felfigyeltünk arra, hogy Robi nagyon tehetséges, jó emberismerő, ezáltal különösen jól képes bemutatni embertípusokat. Nem utolsósorban pedig olyan érzéke van a drámaisághoz és a megható jelenetekhez, ami minden olvasóból könnyeket szokott kiváltani. Ezek után nem volt kérdés, hogy kinek is kellene megírnia a nehéz gyermekkorú, hányattatott sorsú, B nevű gyilkosunk előtörténetét.

4. Mivel a Kényszer sok paranormális, természetfeletti jelenséget tartalmaz, ami többnyire mind B-vel kapcsolatos, így felmerül a kérdés: Ez nem csupán teljes fikció? Hiszen ilyesmi nem történhet meg a valóságban. Valóban létezik hát B? És miért ez a neve a könyvben? Csupán egyetlen betű? Ezzel a rövidítéssel egy olyan ember személyiségi jogait próbálod védeni, akitől tartasz?

A paranormális vonalat valójában Gabriel vitte bele, a könyvnek már csak az utolsó egyharmadában, amit ő írt. Eredetileg ez inkább csak egy hagyományos, izgalmas, drámai thriller lett volna, de ő úgy döntött – jó szokásához híven –, hogy csavar egyet a dolgon, és belevisz valami különlegeset. Amikor a műve elkészült, azzal kezdte, hogy elnézést kért tőlem és Robert L. Reedtől, hogy „elcseszte” a könyvet ezzel túl durva húzással, de amikor elolvastuk, hogy pontosan mivel kapcsolatban is szabadkozik, mindketten azt feleltük neki: „Ne viccelj! Ettől csak még jobb lett!”. Tehát a paranormális része fikció, egy nagy képzelőerővel megáldott író agyszüleménye, aki elég vakmerő volt ahhoz, hogy a könyv utolsó egyharmadában meglepetések sorozata elé merje állítani az olvasót. Szerintem jól tette. Így lett a kiadvány igazán jó, egy egész, kerek történet.
Hogy B létezik-e a valóságban, arról nem szeretnék nyilatkozni. Arra a kérdésre viszont, hogy a gyilkosnak miért csak egy betű, azaz „B” a neve, egyértelmű válasz létezik:
Le van írva a könyv epilógusában, a regény végén! Úgyhogy sajnos… ahhoz el kell olvasni, hogy választ kapjunk erre a kérdésre. 😊

5. Térjünk át Az antialkimista szerelme című első önálló regényedre a kiadódnál:
A könyv első lapjain, az „ajánlás” oldalon leírtak arra engednek következtetni, hogy ez a mű is részben megtörtént események alapján íródott. Jól gondolom? Vagy a szüleidnek való ajánlás nem erre utal?

Részben igen, részben nem. Tény, hogy sokat köszönhetek nekik. Az ajánlás azt jelenti, hogy nélkülük nem lennék az, aki ma vagyok, hogy a tanácsaik és útmutatásuk nélkül lehet, hogy én is csak egy olyan eltévelyedett ember lennék, mint a könyvbeli Mirjam a legrosszabb pillanataiban.

6. A regény – gondolom, ezzel nem árulok el csattanót, mert a könyv ismertetőjében is ki van fejtve – egy vak, narkolepsziában szenvedő férfiról, Jackről szól, és egy hűtlen, korábban veszélyes, züllött életet élő nőről, Mirjamról, azaz kettejük szerelméről. Nekem olvasóként, megmondom őszintén néha kinyílt a bicska a zsebemben attól, amiket az a nő művel. Például becsapni egy vak embert? Visszaélni vele, hogy úgysem látja? Micsoda erkölcstelen dolog! (És szerintem nem én vagyok most a túlzottan konzervatív.) Tehát miért írtad Mirjam karakterét ennyire provokatívra, ennyire megkérdőjelezhető erkölcsűre? Azért, hogy annál nehezebb legyen neki megbocsátani? Hogy az legyen a könyv erkölcsi tanulsága, hogy meg lehet-e egyáltalán? Vagy meg kell-e? (Bennem olvasóként, menet közben sokszor felmerült a kérdés, hogy vajon én mennyit tűrnék el attól, akit szeretek? Mi lenne az a pont, amikor már örökre elzavarnám?)

Azért írtam Mirjamet provokatívra, részben ellenszenvesre, mert ha nincs valódi bűn, ha nincs valódi hiba, nem is lenne mit önmagát marcangolva, mélyen megbánnia. Ez a könyv pedig leginkább erről szól. Muszáj volt elítélendő dolgokat tennie ahhoz, hogy Jack, a szerelme kellőképpen haragudhasson rá miattuk, és hogy legyen elég alapkonfliktus a történetben, melyek megoldást igényelnek.
Egyébként találó a kérdés, amit feltettél: „Meg lehet-e egyáltalán bocsátani? Meg kell-e?”. Eltaláltad, mert valóban engem is foglalkoztatott ez a két kérdés a mű megírásakor.  A választ viszont az olvasóknak kell eldönteniük, hogy ők meg tudnának-e bocsátani ilyen tetteket, és éreznék-e úgy, hogy szükséges törekedni arra, hogy új esélyt adjanak az illetőnek, vagy inkább végleg lemondanának róla.

7. Visszatérve az ötödik kérdésre:
(Bár ez nincs konkrétan leírva a könyvben, csak utalást érzek rá.) Ennek a regénynek is ugyanúgy van valóság alapja, mint a Kényszernek? Ha igen, mennyi igaz belőle? Létezik valahol egy Mirjam? És egy Jack?

Erre, ha konkrétan nem is válaszolnék, de annyit elárulok: Jack létezik.
Mirjam viszont már nem.

8. Visszatérve a főszerkesztődre (aki a Kényszerben szerzőtársad is volt): Még sosem láttam, hogy Gabriel Wolf mások könyvébe utószót írt volna. Ezúttal miért tette meg? Te kérted rá, vagy az ő ötlete volt?

Neki támadt ez az ötlete, miközben megjelenés előtt szerkesztette a regényt. A végére érve úgy érezte, szeretne hozzáfűzni valamit ő is. Részben azért (ezek az ő szavai), mert „megihlette a történet”, és azért, mert bizonyos helyeken ő is provokatívnak, felkavarónak találta Mirjam tetteit, és megpróbálta az olvasók számára „kibogozni” valamennyire a nő jellemét, azaz több opciót felvetni, hogy mi vihet rá valakit arra, hogy ilyeneket tegyen. Nekem nagyon tetszik az utószó. Ő nem volt abban biztos, hogy benne kellene hagyni, de én ragaszkodtam hozzá. Szerintem az utószóval együtt lett egy egész, koherens egység ez az alkotás.

9. Mi a következő terved? Milyen regényre számíthatunk Tőled legközelebb? Ismét valamilyen megtörtént eseten alapuló történetre? Egy újabb thrillerre talán? Vagy romantikusra?

A következő tervem, amin már most dolgozom, a Lázadó rádió című pszicho-thriller regény. Szóval valamennyire beletaláltál, amikor megtippelted az irodalmi műfajt. Sokat még nem tudok, és nem is szeretnék elárulni róla, hiszen sok víz lefolyik még a Dunán, mire megszületik a regény, nem teljesen állt össze még a fejemben a cselekmény, mindenesetre már a fő vázlata megvan. Annyit viszont elárulhatok: Tim White, Lily Robins, Gabe Norton és még sok más érdekes személyiség disszociatív személyiségzavar okozta ámokfutásáról fog szólni. Előre is jó találgatást kívánok hozzá, hogy rájöjjetek, ki-kicsoda! 😊

10. Úgy láttam, hogy Az antialkimista szerelme rendkívül népszerű, sőt bizonyos szempontból a legsikeresebb* kiadvány a kiadónál. Ugyanis a kiadód havi rendszerességgel tart nyeremányjátékokat a Facebookon, és most már töretlenül, közel fél éve a Te regényeidre szavaznak a legtöbben, hogy azokat szeretnék megnyerni az olvasók. Ehhez először is szívből gratulálok! Másodszor, szerinted mi az oka annak, hogy egy (jóformán) elsőkönyves írónő ilyen szavazásokon „köröket ver” olyan szerzők könyveire, akik jóval régebb óta írnak, és jóval több megjelent művel rendelkeznek? Szerinted mi ennek a jelenségnek az oka, hogy ott mindig ilyen sokan szavaznak a regényeidre?

Először is, köszönöm!
Másodszor: Azok, akik arra szavaznak, hogy meg szeretnék nyerni, és elolvasni, feltehetően még nem olvasták. Tehát én ezt nem nevezném egyértelmű sikernek, hanem inkább érdeklődésnek (Amiért viszont szintén nagyon hálás vagyok, és mindenkinek köszönöm!). Hogy miért érdeklődhetnek iránta nagyon? Hát, ha még nem olvasták, akkor kizárásos alapon a borítóra tudok gondolni, mint figyelemfelkeltő eszközre, hogy jól sikerült (a borítót én csináltattam saját elképzelésem alapján), vagy a könyv ismertetőjére, hogy elolvasva érdekelni kezdi az olvasókat. Habár az alapsztorit én találtam ki, az ismertetőt a főszerkesztőnk írta, tehát ha az kelti fel az olvasók figyelmét, akkor ez a fokozott érdeklődés nem az én egyedüli érdemem.


*Források:
link #1 május
link #2 július
link #3 augusztus
link #4 szeptember
link #5 október