Interjú Kalmár Lajos Gáborral

Holly Wise:
1. Úgy tudom – a Facebook oldalad alapján –, hogy természetfotós vagy. (Ezúton is szeretnék gratulálni a képeidhez, mert tényleg gyönyörűek!) Az ember egy természetfotóstól, ha regényeket kezd írni, talán valami olyan könyvet várna, mint Jack Londontól A vadon szava, vagy akár Kiplingtől A dzsungel könyve. Ehhez képest Te a Rose és az ezüst obulus című regényben mágiáról írsz, a miénkkel párhuzamos világokról, elfeledett, jóindulatú mesebeli lényekről és ijesztő szörnyekről. A kérdés: Miért esett az ifjúsági fantasy irodalomra a választásod?

Kalmár Lajos Gábor:
Köszönöm szépen az elismerést!
Azt hiszem, másokat is megleptem ezzel a könyvvel! 🙂 Úgy gondolom azonban, hogy a választ a távoli időben kell keresni. Abban a szerencsében volt részem, hogy még Benedek Elek meséin vagy éppen a Magyar népmeséken nőttem fel. Őszintén hittem a tündérekben, sárkányokban és ördögfiakban. Reméltem, hogy a jó nyer, a gonosz pedig elnyeri méltó büntetését. A természetfotózás csak évekkel később lett az életem része, a gyermekkori álmodozásaim, emlékeim megmaradtak, amikből könnyű történeteket meríteni. A mai napig hiszek abban, hogy a kertem végében manók, tündérek és törpék laknak. Kislányommal rendszeresen sétálunk a Tündérhegyen, Manóvölgyben tündérek nyomában vagy manók, törpék elrejtett kincsei után kutatva. Talán ezért volt könnyű megalkotni egy olyan világot, aminek a létezését valósnak élem meg. Úgy érzem, hogy ezek a mesebeli teremtmények lassan a feledés homályába vesznek. Szeretném felébreszteni őket Csipkerózsika-álmukból, hogy ismét minél több gyermek hallhasson róluk, vagy csak egyszerűen a felnőttek emlékezzenek vissza rájuk.

2. Tudtommal fotósként díjakat is nyertél a képeiddel. Felsorolnád ezeket a díjakat? Továbbá melyik díjad számít a legnagyobb szakmai elismerésnek, melyikre vagy a legbüszkébb?

Próbálom szerényen megélni ezeket a sikereket, hiszen tudom, hogy sok kiváló fotós van Magyarországon. Közel negyven nemzeti és nemzetközi díjat kaptak már a képeim, viszont nem szeretnék különbséget tenni közöttük. Számomra a képek megalkotása nagyobb öröm, mint a díjak számolgatása. A legelső díj elnyerése legalább akkora öröm volt számomra, mint amikor a fotóm egy nemzetközi pályázaton a harmadik helyezést érte el, olyan kiváló fotósok mögött, mint Máté Bence vagy Potyó Imre. Hatalmas elismerés számomra, hogy már évek óta minden évben egy-két képem megkapja a „Vadászati kulturális érték” díjat, vagy éppen elnyerek egy FIAP (Fédération Internationale de l’Art Photographique, magyarul Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség) elismerést. Igazából azt is mondhatnám, hogy mindig a legutolsó díjra vagyok a legbüszkébb, mert ismerem azt az utat, amit megtettem az elnyeréséig.

3. A fotózás számodra inkább művészeti önkifejezés, mint egy hobbi, vagy munka, amit megrendelésre végzel például magazinok számára vagy képeslapokat gyártó cégeknek?

Számomra a fotózás olyan hobbi, amiben lehetőségem nyílik a teljes elvonulásra a világ zűrzavarai elől. Legkedvesebb szerelmem Gemenc, ami Európa legnagyobb összefüggő ártéri erdeje. Kifejezetten nehéz terep tud lenni a mocsaraival, holtágaival és milliárdnyi vérszívójával, viszont olyan szépségeket rejt, amiket nem élhetnek át a hétköznapi emberek. Kihívás lefotózni ott, természetes környezetében egy olyan élőlényt, aminek ösztönei és érzékszervei a túlélésre, az ember elkerülésére vannak kihegyezve. Régebben évente harminc-harmincöt napot töltöttem odalent. Kimegyek napkelte előtt egy órával a terepre, beálcázom magam, és várok türelemmel. Hallgatom az erdő és a víz hangjait, élvezem a csendet, figyelem a legapróbb neszeket, mert tudom, hogy milyen puhán és hangtalanul képesek megjelenni ezek a csodás állatok. Figyelem, hol váltanak át egy réten vagy egy holtágon, és másnap közelebb megyek hozzájuk. Próbálom kijátszani az érzékszerveiket, becsapni az ösztöneiket, és csak a legjobb pillanatban lenyomni az exponáló gombot. Talán ezáltal lettek a nagyvadak és a csúcsragadozók a kedvenceim. Nagyszerű érzés látni és fotózni egy vadon született és élő szarvast, medvét vagy farkast. Természetesen jó érzés viszontlátni őket magazinok vagy könyvek hasábjain, de nem lehet ez az igazi cél. Ha az ember el tudja engedni a teljesítménykényszert, akkor örömként élheti meg azokat a pillanatokat, amik megadatnak számára, és hiszem, hogy onnantól születnek igazán jó képek. Sokakat látok a közösségi médiákban, hogy rágörcsölnek, kihívásnak érzik a képek feltöltését, pályázatok eredményeit, és nem is az átélt pillanatok miatt fotóznak.

4. Honnan jött a Rose és az ezüst obulus című könyv ötlete? Mikor született meg a koncepció, és mi inspirált arra, hogy elkezdd írni?

Rose története kicsivel több mint két évvel ezelőtt született meg a fejemben. Szerettem volna egy olyan regényt írni, amiben nem mindig a fiúk a főszereplők, ezért esett a választásom egy kamaszlányra. A varázslatos mesevilágot egy 2010-ben írt „A Hold népe” kéziratban már megalapoztam, de úgy szerettem volna kidolgozni, hogy elkerüljem a hasonló történetekbe és világokba skatulyázást. Nagyon sokáig érlelődött bennem Rose karaktere is, hiszen férfi író létemre elég nehéz dolog egy kamaszlányt megteremteni. Szerettem volna egy olyan karaktert, aki nem riad vissza a kalandoktól, de nem is felelőtlen. Aki kemény, ha annak kell lennie, de nem szégyelli azt sem, ha sírnia kell. Szerethetőnek kellett lennie minden hibájával együtt. Nagy kihívás volt az is, hogy egyszerűen nem találtam időt a történet megírására. A legkisebb lányom akkor még ötéves volt, minden szabad percemet vele töltöttem, és nem szerettem volna kihagyni ezeket az éveket az életemből. Mivel nagyon keveset alszom, úgy döntöttem, hogy megpróbálom éjszaka megírni Rose történetét. Ez olyan jól sikerült, hogy azóta is éjszaka írok, így a családdal töltött idő megmaradhatott, de a kéziratok is készülhetnek, mindenki boldog és elégedett. 🙂

5. Ha jól tudom, most fog megjelenni a regény második része, Rose és a sárkányverem címmel. A Te szemszögedből nézve mi a különbség a két kötet között? Hogyan sikerült a második epizód az elsőhöz képest?

A második rész szinte ott folytatódik, ahol az elsőnek vége szakad. Szerettem volna nagyobb szeletét megmutatni ennek a csodálatos világnak, új teremtményeket bevonni a történetbe. Az e világi szereplők mellett újak is megjelentek, a cselekmény pedig több szálon kezdett futni. Emiatt szerintem a történet összetettebb és izgalmasabb lett, a szereplők közötti érzelmeket jobban lehetett befolyásolni. Személy szerint nekem jobban tetszik, bár egy író számára minden munkája kedves valamilyen szinten.

6. Várható még további folytatása is Rose történetének? Ha igen, hány részesre tervezed a sorozatot?

Az a furcsa dolog esett meg velem, hogy az első kötet megjelenésekor már megvolt bennem a második könyv koncepciója, mégis egy pillanat alatt átfutott az agyamon a harmadik kötet teljes története. Olyan tökéletesen, amit nem lehetett volna a második részbe beleilleszteni, viszont mindenképpen meg kellett írni hozzá a második részt. Elképzelhető, hogy lesz még egy negyedik kötet is, de Rose történetét nem szeretném sokáig elnyújtani. Nem tervezek sok folytatást, bár nem tudhatom, mit hoz még a sors.

7. Készülsz még további regényeket – akár más sorozatokat – is írni? Azok – ha lesznek – milyen műfajban íródnak majd? Továbbá ugyanezen a néven, azaz a sajátodon fogod írni őket? Vagy tervezel írói álnéven is könyvet írni?

Nagyon szeretnék még több könyvvel is jelentkezni a következő években. Számtalan regényem, trilógiám és verseskötetem hever a „fiókban”, ezekre azonban biztosan ráférne egy alapos átolvasás, átnézés. Jelen esetben viszont nem szeretném „elengedni” Rose kezét, a kamaszlány történetére szeretnék koncentrálni minden gondolatommal. Bár az írói álnéven gondolkodtam, mégsem terveztem így kiadni könyveket. Talán a fotózás terén elért sikerek miatt, talán azért, mert hiszem, hogy egy írás nem lesz jobb, ha egy hangzatos álnév mögé rejtjük. Alázatos munkával egy alkotó ember a saját nevén is lehet sikeres és elismert. Szeretném azt hinni, hogy a magyar nevet nem kell szégyellni, és az olvasók elfogadják azt, hogy honfitársuk is írhat egy szerethető regényt vagy verset.

8. Melyikre vágytál előbb? Arra, hogy elismert fotós váljon Belőled, vagy inkább mindig is sikeres író szerettél volna lenni?

Ez nagyon nehéz kérdés, mert alapvetően szerény embernek tartom magam. Úgy gondolom, hogy a megélt sikerek, elismerések vagy díjak nem kiváltságokkal járnak számomra, hanem kötelezettségekkel. Tucatnyi előadást tartottam a fotózásról, nagyvadakról, természetvédelemről és a természet szeretetéről iskoláktól a nyugdíjas otthonokig. Mindenhol elmeséltem azt, mi mindennek kell együttállnia egy-egy fotó elkészítésekor, hogy egy kicsit más, egy kicsit több legyen. A fotózás megtanított a tiszteletre és az alázatra, így inkább arra vágyom, hogy szeressenek, ki ezért, más pedig amazért. Az írás is valamilyen szinten hasonló ehhez, egy kicsit másnak kell lennie a nagyátlagnál, egy kicsit többnek. Amíg örömömet lelem abban, amit csinálok, és amíg örömet szerzek másoknak a képeimmel, gondolataimmal, addig elérhetem ezt. Sikerként könyvelem el azt is, hogy Berhidán, a szülővárosomban az egyik általános iskolában kötelezővé tették a nyolcadikos diákok között Rose első kötetét, oly módon, hogy a tanárnő folyamatosan olvassa fel a könyvet óráról órára nekik. 🙂

9. Mikor írtad a Rose sorozat első részét? Azért kérdezem, mert az Ezüst obulus is idén, 2020-ban jelent meg, és a folytatása is most, novemberben fog, ha jól tudom. Mind a két részt idén írtad, vagy az elsőt már egy ideje kiadásra várt, és csak most sikerült kiadót találni rá?

A történet megírásába 2019. november közepén kezdtem, és öt hónappal később, ez év áprilisának elején sikerült is befejeznem. A megkeresett kiadó (Arte Tenebrarum Könyvkiadó) elfogadta a kéziratot, és hamarosan meg is jelent az Ezüst obulus. Ezzel párhuzamosan, április közepén el kezdtem írni a folytatást, amit újabb öt hónap alatt megírtam. A kiadó gyors és nagyszerű munkájának köszönhető, hogy egy éven belül megjelenhet mind a két kötet.

10. Kinek köszönnéd leginkább azt, hogy a Rose és az ezüst obulus létezik kiadott, kézzel fogható formában, azaz hogy megjelent ez a mű? Ki mindenki segített vagy járult hozzá ahhoz, hogy ez az alkotás manapság már egy sok helyen kapható, létező mű legyen, aminek az olvasóid várják a folytatását?

Családomnak szeretném mindenekelőtt megköszönni a támogatást. Feleségem (Rózsás Tünde Tímea) bátorítása nagyon sokat jelentett számomra, nélkülük nem készülhetett volna el a kézirat. A kézzel fogható forma az Arte Tenebrarum Kiadó csodálatos munkája. A kiadó főszerkesztőjének, Farkas Gábornak (Gabriel Wolf) elévülhetetlen érdeme van benne, ha lehetne, akkor ebben a formában is szeretném megköszönni neki és a kiadó minden munkatársának a rendkívüli munkát, amivel egyengetik a könyvek útját. Köszönöm Gábornak, hogy lehetőséget kaptam tőle. Külön köszönet illeti Vörös Eszter Anna festőművész nőt, akinek a csodálatos festményeit felhasználhattuk a borítókon.

11. A Rose és az ezüst obulus regény borítóján Vörös Eszter Anna „Csak egy kis bátorság kell” című festménye látható. Mesélnél erről? Hogyan lett ez a kép a könyved borítója?

Eszter munkásságával a Facebookon találkoztam először. Magával ragadott az a szabad szellemiségű alkotása, amivel a misztériumokat és az érzelmeket egy festménybe gyúrta. Időnként nagy örömmel nézegettem a képeit, elmerültem bennük, és csodáltam őket. A Rose és az ezüst obulus írása közben találtam meg a képei között a Csak egy kis Bátorság kell című festményét, ami olyan volt, mintha a könyvem borítójának tervezte volna. Éreztem, hogy ha valaha megjelenik ez a könyv, akkor az csak ezzel a borítóval történhet. A járvány miatti, tavaszi karanténban nem tudtunk személyesen találkozni, de megkeresésemre nagyon kedvesen és segítőkészen válaszolt. Hozzájárult, hogy a festményét használjuk fel ehhez a könyvhöz, a Szelídítsd meg a Félelmeid című alkotását pedig a második kötet borítójához. Festményei nagyon sokat hozzátesznek a könyvekhez, úgy érzem, velük lett teljes a kiadvány.

12. Min dolgozol jelenleg, és mi a soron következő terved munka szempontjából?

A Rose harmadik részén kezdtem el dolgozni az elmúlt napokban. Ez legtöbbször még nem a konkrét írást jelenti számomra, hanem jegyzetelést, vázlatkészítést. Megpróbálom felépíteni a könyv cselekményét, ha szükséges, akkor új karaktereket alkotok, mielőtt elfelejtem, mit is akartam.  🙂 Aztán amikor elkezdem írni, akkor úgyis sokat alakul még a kézirat, jön sok új gondolat, de a történet gerince már meglesz. Terveim szerint, ha úgy érzem, hogy szükséges egy negyedik kötet, akkor nem engedem el Rose kezét. Ha kész leszek az elválásra, akkor át szeretném fésülni a Fenevad-trilógiámat és más régebbi regényeimet, verses köteteimet, valamint szeretnék a fotóimból is könyvet, hogy azok is megjelenhessenek nyomtatott formában nagyobb közönség előtt.