Interjú Aurora Elainnel

Black Dawn:
1. Először is, hadd kérdezzem meg, hogy honnan ered, mi alapján találtad ki az Aurora Elain írói álnevet?

Aurora Elain:
Meglehetősen rögös út vezetett az Aurora Elain név megszületéséig. 🙂 Eredetileg nem írói álnévnek, hanem egy táska márkának indult, olyan vászonbatyukhoz, amelyre a saját rajzaimat nyomattattam. Itt meg kell említenem, hogy a rajz a másik szenvedélyem, így gyakran szétforgácsolódott az időm, ha az írás és e között vacilláltam. Mivel tíz éve írok álnéven, számomra nem volt kérdés, hogy „keresztelőt” kell tartanom; nem félelemből, hanem inkább megszokásból. Így kényelmesebb, így természetes. A korábbi neveim viszont túl komolytalannak és gyerekesnek hatottak, ezért gondoltam időszerűnek a váltást. Eddig rendben is volt, na de mi legyen az? – tanakodtam. Az igazi nevem monogramját mindenképp meg akartam tartani, így már csak azt kellett kifundálnom, hogy mit kezdjek ezzel a két, hangzatos magánhangzóval. Az Aurora hajnalt jelent, az Elain pedig őzet, tehát – kicsit sarkítva –, a név annyit tesz: hajnali őz. Az őz a kedvenc állatom; az első szó volt, amit megtanultam leírni. Amikor először legépeltem az Aurora Elaint, már nem maradt bennem kérdés, hogy jól választottam-e. Ez volt a második születésnapom.  

2. A rózsabogarak nem sírnak című könyv az első kiadott műved? Vagy esetleg más neveken publikáltál már regényt?

A rózsabogarak az első kiadott művem. Az első „gyerekem”, ami húsvér valójában a reflektorfénybe lépett az Arte Tenebrarum Kiadónak köszönhetően, ahol a szerkesztők meglátták benne a fantáziát, és nem rémültek meg egy kezdő hibáitól.

3. Mennyi idő alatt készült el a szóban forgó mű?

Sajnos sokszor abba kellett hagynom a munkát, és félre kényszerültem tenni a kéziratot. Ha összességében gondolok vissza, akkor nagyjából két évet ölelt fel az elkészülése. Nagyon bizonytalan voltam az elején, ugyanakkor rengeteg ötletem volt hozzá. Gyakorlatilag a Bogarakkal keltem és feküdtem. Direkt összeválogattam olyan zenelistát, ami inspirál, hogy arra kényszerítsem magam, hogy gondolkozzak, agyaljak a következő jeleneten.

4. Az első regényed megírásakor, melyik érzés volt a gyakoribb? 1: „Mindig is ezt kellett volna csinálnom! Én írónak születtem. Nagyon jól megy.” Vagy: 2: „Hú, ez lehet, hogy nem fog összejönni!” 😊 Tehát nagy lendülettel, magabiztosan írtad, vagy inkább sokat töprengtél rajta, hogy mikor hogyan folytasd?

Sosem éreztem írónak magam, és ez a mai napig nem változott. 🙂 Kislányként minden nyaraláskor volt nálam egy kockás füzet, amibe egyszerű, butácska történeteket írtam, hátha jó lesz valamire egyszer. Ez mindig olyan tevékenység volt, ami kikapcsolt, segített abban, hogy elfelejtsem, ha a hétköznapokban valami nem éppen fényesen történt. Ha én írtam a forgatókönyvet, minden a kívánalom szerint alakult, és az rendkívül boldoggá tett. Írás közben nem gondolkozom azon, hogy „jó lesz-e a jelenet” vagy „nem fog sikerülni”. Általában a történet eleje és a vége mindig a fejemben van. Ilyenkor összecsomózom a fonal végeit, és már csak ki kell találni, hogyan jutok el egyikből a másikba. Ez a munka legizgalmasabb és legizzasztóbb része. Kockázat és veszély. Öröm és izgalom.

5. A történetben szereplő Erynnisville valós helyszínről lett mintázva, vagy csupán a képzelet szüleménye?

Kicsit mindkettő. 🙂 Erynnisville egy eklektikus stílusjegyekkel megálmodott massza. Ha arra gondolok, hogy két részre osztottam a várost: erynnis és ville, akkor azt kell mondanom, hogy ez a hely nem más, mint az összezsugorított Budapest, némi misztikummal és görög mitológiával fűszerezve. De a hangulata miatt nagyon hasonlít a nagyszüleim kis falujára, ami Borsod megyében található, közel Aggtelekhez. A sekély köd, az erdő, a kietlen, szerpentines utak és a barátságos református templom. Azt hiszem, ezek az összetevők adják Erynnisville sava-borsát. Ha egy hideg téli reggelen, vagy csípős őszi délután a Duna parton vagy a mamámék falujában járok, kicsit mindkét helyen látom Erynnisville-t. 

6. Van olyan karakter a könyvben, akit valós személy ihletett? Nekem volt köztük olyan, aki túlzottan „élt” ahhoz, hogy csak egy regény lapjain bukkanjon elő először. Leginkább Sloane-nal kapcsolatban éreztem ilyesmit.

Természetesen hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs olyan karakter, aki nem hasonlít valakire a környezetemből, de a legtöbbjük inkább hosszas töprengés eredménye, saját szólásokkal, hobbikkal, csillagjegyekkel. 🙂 Az egyetlen, akit nem tudok letagadni, aki csípős megjegyzéseivel, örökzöld tanulságaival kiemelkedik társai közül: az Helene néni. A melegszívű, dolgos, segítőkész, ám meglehetősen pikírt, szigorú és éles eszű idős hölgyet a nagymamámról mintáztam, aki sajnos hat éve nincs köztünk – de ahogy a regényben is érződik, túl erős karakter ő ahhoz, hogy a feledés homályába merüljön. Sloane vonatkozásában kínosan ügyeltem arra, hogy ne csapjak át a Mary Sue fogságába. Az az igazság, hogy nem szeretek női karaktert írni (ez abból is szembetűnő, hogy a négy nézőpontból három férfi). Nehéz kívül maradnom a karakterből, talán Sloane-nál sem sikerült mindig, de az biztos, hogy én nem vagyok olyan bátor és önfeláldozó, mint ő.

7. Rendkívül részletesen, hiteles írsz a kávék, teák típusairól és elkészítésük módjairól (a könyvben a szereplők egy presszót üzemeltetnek). A valóságban esetleg ilyesmivel foglalkozol, vagy ez csak hobbi/érdeklődés?

Szenvedélyesen imádom a kávét, és mindent, ami az elkészítésével kapcsolatos. Ha magamnak, ha másnak szervírozom, igyekszem törekedni arra, hogy rituális jellege legyen ennek a szertartásnak, mert azt gondolom, hogy a csokoládé után az egyik legjobb dolog a bolygón, amit nem szabad könnyelműen fogyasztani. Nagyon szeretem a keleti kultúrát; a szertartásszerű kávé- és tea felszolgálás talán itt érhető tetten, mindenesetre előszeretettel olvasok a témában, és szívesen kísérletezek különböző nemzetek konyhájából is. Igazi ínyenc vagyok.

8. Ugyanez a kérdés a pszichiátriával kapcsolatban. A Rózsabogarakban Sloane pszichiáterhez jár. Maga a kezelés, a felmerülő betegségek, az orvos karaktere, és az egész felvetett problémakör nekem nagyon hitelesnek tűnik. Ennyire alaposan utánanéztél ennek a témának, vagy Te magad is szakmabeli, orvos vagy? Ha nem, abban az esetben elárulod, hogy hivatásszerűen mivel foglalkozol a magánéletben?

A pszichológia, pszichiátria olyan terület, ami mindig nagyon izgatta a fantáziámat. Alapszakon szociálpedagógiát végeztem; itt találkoztam először ezzel az izgalmas tudományággal. A szemináriumokon gyakori feladat volt, hogy filmeket nézzünk egy-egy személyiségzavar vonatkozásában, és természetesen emellé kaptunk egy nagy lélegzetvételnyi szakirodalmat is. Bagdi Emőkét annyira megszerettem, hogy hobbiból és persze buzgó szorgalomból meghallgattam egy-egy előadását is. Az egyik kedvenc idézetem tőle: „Millió gyertya lángja sem ér fel a fáklyáéhoz, mert a tüzük nem azonos rendű.” Ez a mondat annyira inspirálóan hatott rám, hogy a falamra is kitettem. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy a pszichológiát – mint jó mankót – az íráshoz használjam. Nagyon izgalmas volt motivációs piramist vagy karakterhálót rajzolni a szereplőkhöz, így nemcsak hozzám, hanem az olvasókhoz is közelebb kerültek. Ha nincs háttérország, nincs lelke a karakternek, és itt nyújtott nekem rengeteg segítséget a pszichológia. Ahogy a való életben, úgy a regény kapcsán is azt gondolom, hogy nincs eleve jó vagy rossz figura – csak meg kell érteni a motivációját. Nagyon örülök, ha olyan visszacsatolást kapok, hogy hiteles ez a része a regénynek, mert nem akartam túl nagy kanállal meríteni belőle – éppen csak annyira, hogy az olvasó „érezze” a szereplőt.

9. Lesz ennek a sztorinak folytatása? Számomra részben lezártnak tűnik a történet, de el tudok képzelni hozzá folytatást. És Te el tudsz? Esetleg kimondottan tervezel is?

Általában az az elképzelésem, hogy nem jó „beleragadni” egy történetbe. Legalábbis a saját esetemben semmiképp. Jóllehet a karakterek – különösen így E/1-ben – annyira a szívemhez nőttek, hogy nehezen eresztem el a kezüket, miután leütöttem az utolsó pontot. De alapvetően nem vagyok olyan szerző, aki visszakacsint egy előző művéhez. Néhány évvel ezelőtt írtam már olyasmit, hogy „félig” folytattam egy történetet. Iskolás kamaszokról szólt, akik egyeduralmú bandájukkal tartották rettegésben az iskolát. A folytatás azonban nem róluk, hanem a következő generációról szólt, az előzők örökségével. Izgalmas kaland volt, hiszen bele lehetett szőni a régiek mondatait, sajátos szokásait, amit a zöldfülűek „lemásoltak” tőlük. A rózsabogarakkal kapcsolatban is valami hasonlót tudnék elképzelni, mondjuk, Zack Rivers lányával, vagy esetleg Theia O’neil unokájával kapcsolatban. Az is eszembe jutott már, hogy csak dr. Gavreel történetét folytatom, hogy mihez kezd a feleségével, Tess-szel Erynnisville-ben. Azt hiszem, ezekben az elképzelésekben lenne fantázia, de egyelőre nincs tervben ilyesmi. 🙂

10. Milyen más műfajokban tervezel írni? Milyen zsánerrel szeretnél egyszer próbálkozni (akár álmodozás szinten), és mi az, amiben konkrétan már regényterveid is vannak?

A sci-fi olyasmi, amivel már nagyon régóta kacérkodom, és amit szívesen ki is próbálnék. A rózsabogarakban többször említést teszek a Star Wars-ról, így azt hiszem, érthető, honnan ered ez az ötlet. 🙂 Jelenleg két kézirat terven dolgozom – mindkettő tudományos-fantasztikus zsánerben, tehát nagyon is elképzelhető, hogy a következő regényem ilyen témában jelenik majd meg. A pszichológia pedig olyasmi, ami szerintem nálam sosem fog kimenni a divatból; valamilyen formában biztosan beleszövöm a történetekbe.

11. Mennyire fontos Neked az írás? El tudod képzelni magad hivatásos íróként, aki gyakorlatilag ebből él, és nincs is mellette más állása, mert nincs rá szüksége? Vagy ez számodra inkább egy kedves hobbi, amit élvezel csinálni?

Az írás rendkívül fontos részét képzi az életemnek, jószerével olyan, mint másnak a reggeli kávé. Ez a terület az, amiben igazán ki tudom fejezni magam. Ebben mindig megtalálom a megfelelő szavakat, még ha szóban ez sajnos nincs is mindig így. El tudnám képzelni, hogy főállásban íróként dolgozzak, de kicsit félnék, hogy beszűkülne a világ. Úgy értem, civilben az ember más emberekkel találkozik, más foglalkozása van – tehát csupa olyan impulzus éri, ami aranybánya egy író számára. Ha naphosszat a kézirattal foglalkoznék, akkor lehet, hogy nem találnék kellő inspirációt, de azt is el tudom képzelni, hogy csak elég lenne ravaszul fülelni a metrón, hogy egy mondatfoszlány után szárnyra kelljen az ember képzelete, és „leüljön a múzsa az asztalomra”. 🙂 Jelenleg élvezem a kettős életet: civilben a saját munkámban, a négy fal között pedig Aurora Elain-ként, de ha a későbbiekben ez megváltozna, annak is nagyon örülnék.

12. Végzel más alkotói tevékenységet az íráson kívül? (Például zeneszerzés, szobrászat stb…)

Korábban említettem, hogy nagyon szeretek rajzolni, és festeni is szoktam. Sajnos annyi minden érdekel, hogy elaprózom magam egy-egy tevékenységben, és ritka az olyan elfoglaltság, amiben egészen mélyen elmerülök, de az az igazság, hogy ezt szoktam meg, ez áll hozzám a legközelebb. Nem szeretek unatkozni, minden kitöltésre váró pillanat egy lehetőség, amit szeretek megragadni, legyen az írás, olvasás, rajz. A lényeg, hogy aktív, alkotói pillanat váljon belőle, amit később meg tudok osztani másokkal is. Ez csak így ölt igazán értelmet.

13. Kinek (vagy ki mindenkinek) köszönnéd meg leginkább azt, hogy ez a könyv így, ebben a formában ma létezik?

Elsősorban az Arte Tenebrarum Kiadónak tartozom rengeteg köszönettel és hálával. Minden leírásra szánt mondat giccsnek hat, de attól még komolyan így gondolom. Akkor kerestem meg a kiadót, amikor már végképp elvesztettem a reményt az írásban és magában a rózsabogarakban is, de ők meglátták benne a lehetőséget, és felkarolták azt. Sok szóbeszédet hallani a kiadókkal kapcsolatban, de ebben a családias légkörben olyan embereket ismertem meg, akik nemcsak elolvasták, hanem lelkiismeretesen szerkesztették, javították a helyesírást, korrektúrázták, fáradhatatlanul tördelték, a saját gyermekükként dédelgették az írást, ami nekem annyit jelentett és jelent most is. Külön öröm volt számomra, hogy a borítóval kapcsolatban is megengedőek voltak velem – még akkor is, ha a grafika nem feltétlenül illett a kiadó profiljába –, és szabad kezet kaptam a megalkotásában. A közös munka végig korrekt, előre megbeszélt vezérfonal mentén zajlott, partneri együttműködésben. Farkas Gábor főszerkesztő nemcsak a rózsabogarakat támogatta, hanem engem is, mikor felütötte a fejét egy olyan pillanat, hogy talán mégsem érett meg a kézirat arra, hogy a nyomdába kerüljön. Azokat a szavakat, amikor akkor kaptam, azt hiszem, a későbbiekben is magammal viszem útravaló gyanánt.
Köszönettel tartozom még Nádasi Krisznek is, aki lektorálta és szerkesztette a regényt, mielőtt az Arte Tenebrarum Kiadó gondozásába került volna.

Köszönjük szépen, hogy válaszoltál a kérdéseinkre!

Én is köszönöm szépen a lehetőséget!