Interjú J. A. A. Donath-tal

J.A.A.-Donath

Black_Dawn:
1 – Ha jól tudom, 2005-ben teljesen elvesztetted a látásodat. Megmondom őszintén, még soha nem hallottam olyan esetről, hogy valaki úgy ír regényeket, hogy nem lát. Elárulod nekünk, hogy Te hogyan csinálod? Ha jól tudom, hagyományos számítógép-billentyűzeten gépelsz. De azt például hogyan tudod visszaellenőrizni, hogy nem történt-e elgépelés a szövegben?

J. A. A. Donath:
Ma már nemcsak a számítógépet, de a mindennapokban használt okostelefonokat is képernyőolvasó szoftverekkel használják a látássérültek és persze mások is, akiknek erre van szükségük.
Ez a számítógépen is úgy működik (nagyon leegyszerűsítve), hogy a program, ami az operációs rendszer alatt fut, minden karaktert hanggá alakít, ami megjelenik a képernyőn. Azaz tulajdonképp felolvassa a szöveget annak hosszúságától függetlenül. Ezt persze azért meg kell tanulni, hiszen kezelni is kell, de ha végiggondoljuk, hogy egy ilyen program, vagy alkalmazás mekkora segítséget és önállóságot tud adni egy vaknak, akkor világos, hogy mit jelent nekünk. Ezzel a programmal írok a gépen (elárulom, több szerző sorstársam is, akik írnak), ezzel használom, és mivel a billentyűzetet megtanultam – mint a gyors és gépírók is – , ugyanúgy tízujjasan gépelek, mint aki ezt megtanulta.
Írás közben, ha lenyomok egy betűt, azt is mondja a gép, de még akkor is előfordul, hogy melléüt az ember. De ezt hallom, és mint ahogy a látó, rányomok a „backspace” gombra, majd javítok. De amikor egy-egy szakaszt visszaolvasok, még ott is meghallhatom a hibát.
A többi pedig ugyanúgy működik, mint bármelyik gépen egy szövegszerkesztőnél: kijelölés, kivágás, beillesztés… a szokványos gyorsbillentyűkkel.

2 – Eddig csak Az első szövetség című fantasy regényedet volt szerencsém elolvasni, de az nagyon tetszett. Rengeteg szép gondolat és mondanivaló van a könyvben, a régies megfogalmazás miatt pedig végig színvonalasnak éreztem. Ami viszont meglepett, azok a tájak és helyszínek leírásainak részletessége. A könyv olvasásakor úgy éreztem, hogy sok helyszínt még egy látó író sem tudott volna olyan képszerűen, könnyen elképzelhetően leírni, ahogy Te mutattad be ebben a könyvben nekünk, olvasóknak. Megkérdezhetem, hogy honnan merítesz ötleteket ilyen leírásokhoz? Régi emlékekből, amikor még birtokában voltál a látás képességének? Vagy teljes egészében a jelenlegi fantáziádra hagyatkozol?

Én ugye 14 éve vagyok vak, előtte láttam. Sok emlékem maradt meg, és él még ma is. Tisztán emlékszem színekre, formákra, tájakra, de minden olyanra, amit leírhatok. Egy látó  író sem feltétlenül áll egy hegy előtt, amikor arról ír, hanem lehet, hogy egyszerűen csak lehunyja szemét…
Sokat segít, hogy általában – de a Triannitánál meg még inkább –, ha módomban áll, bejárom azt a környéket, amiről mintázom a történetem helyszíneit. Ilyenkor amit látnom kellene, elmondja a feleségem, s mellette amit lehet megtapintok, ételeknél megkóstolok, azaz használom a többi érzékszervem. Ennél a könyvemnél pont az eredetiség miatt, és hogy még élethűbben adhassam vissza ami a fejemben megszületett, kardmásolatokat áruló boltban jártam, kétszer mentem el a Visegrádi palotajátékokra, vagy éppen egy történelmi hagyományőrző egyesületnél ruhákat tapinthattam végig. Több várat kerestem fel, és persze filmeket hallgattam meg, leveleket váltottam hozzáértő emberekkel.
Emellett nem utazhatok el, mondjuk, a sivatagba, így ott az internet. Igazából több helyszínt olvasva barangoltam be, amikor kutattam a könyvhöz.
S azt se felejtsük el, hogy olvasni is szeretek. 🙂
A fentieket kombinálva az agyamban lévő fantáziával már csak kiegészítek, s annyit teszek hozzá, hogy a részletesség teljes legyen. Ez  pedig eléggé  a sajátosságaim közé tartozik. Talán azért, mert én vakon így kompenzálom amit nem látok? Talán  azért, hogy igazából azt lássa az olvasó, amit én elképzelek? Minden válasz helyes.
Azért azt még elárulom, hogy a regényben szereplő helyszínek nem véletlenül hasonlítanak meglévő, éppen magyar vagy más európai  helyekhez. Így még ezzel is segítem az olvasót és könnyebb élő helyre benépesíteni a hőseimet.

3 – Ha jól számolom, tizenöt regényed készült el eddig. Ezek nagy része magánkiadásban jelent meg. Miért pont Az első szövetséget, azaz a Triannita sorozat első részét adta ki újra az Arte Tenebrarum Könyvkiadó? (Mert ugye ez egy újrakiadás?)

Most tartok 16 könyvnél, és van olyan, amit hangoskönyvként is elérnek az olvasók, van olyan, amit először szerzői kiadásban hoztam ki, majd egy kiadó  is kiadta és még Braille változat is van belőle.
Az Arte Tenebrarum főszerkesztője (Gabriel Wolf) elkezdte olvasni a Triannita- A kettős küldetés-t ( hozzáteszem, más stílusú könyvem is megvolt már ekkor neki) , s elmondása szerint akkor már érezte, hogy az írásban több érték rejlik, mint ami az eredeti verzióból érződik. Megkérdezte: olvasóként olvassa, vagy szerkesztőként? Mert ha a második, akkor darabokra szedjük, és ha a regény túléli, ő kiadná.
Mondhat egy magamfajta kortárs szerző erre „nem”-et?
Igen, biztosan van, hogy előfordul, de itt ez fel sem merült bennem.

4 – Mit jelent Neked a Triannita sorozat? Mi a mondanivalója számodra, és mit szeretnél mondani vele az olvasóknak?

A téma megérne egy külön könyvet, mert annyit tudok róla beszélni. 🙂
A sorozat, a név, a szimbólumok  maga a kereszt is – az életem része!  Olyannyira, hogy a feleségem – szakmájából fakadóan is – elkészítette nekem a regénybeli leírás alapján a lovagok palástját, egy ötvössel megcsináltattam egy Triannita címerpajzsos pecsétgyűrűt, de már van a királyság zászlójából is egy a birtokomban, ami szintén leírásból született!
Ha az ember hónapokat tölt kutatással, minden részletet aprólékosan kitalál, megtervez, előfordul, hogy ezzel kel és fekszik.
Olyat szerettem volna alkotni, ami igazán egyedi és az enyém, ezáltal a majdnem teljeset adhatom az olvasóknak. Melyik fiú, férfi ne vágyna arra, hogy igazi lovag lehessen? Ki ne szeretné, ha az igazi lovagiasság minden erényével rendelkezhetne, kalandok során bizonyíthatná mindazt, amit maga a lovagság jelent?
Én mint író nekifogtam ezt beleírni a könyvbe, s remélem, az olvasó pedig egyszerűen a szereplők által sok részét magáénak érezheti. Kiszabadulhat a mai világból, izgulhat és kalandozhat. Mellette akár talál olyan gondolatokat, elveket, tetteket, melyek tisztábbak és magasztosabbak, mint manapság sok minden.

5 – Mivel ez újrakiadás, mit változtatott a könyvön az Arte Tenebrarum Kiadó? Mennyire volt beleszólásod a változtatásokba, és milyen jellegű beavatkozások történtek? Kizárólag a fogalmazás lett esetleg csiszolva, vagy a történeten, azaz cselekményben is történt változtatás?

Minden változtatás közös döntés alapján történt, és nem „beleszólásom” volt, hanem közös gondolkodás és munka. Nagyon nehéz egy már szerzői kiadásban kijött könyvet újra megfogni úgy, hogy az életképes lehessen. Ehhez kellett egy új borító, egy új cím és új forma is. Persze mindezt úgy, hogy a belső világ, a történet, a nyelvezet ne változzon. Csak amennyire az mindenképp szükséges.
A borítót a főszerkesztő (Gabriel Wolf) készítette, több verziót is, amiből a jelenlegi lett a befutó. A címeket szintén több lehetőségből választottuk ki, és közben folyamatosan javítódott a kézirat. A történet, a nyelvezet nem változott (szerkezeti, teljes szerkesztési  javítás történt, és bevallom: néhány apró új szakasz is bekerült) , viszont amiket egy szerkesztő észrevehet és javasolhat nekem javításra, azokon átrágtuk magunkat. Volt, ahol soronként, de volt, ahol alig kellett belenyúlnia a szerkesztőknek.
Mindannyian élveztük az egészet és megérte!

6 – Olvasás közben nekem sokszor nem is hagyományos értelemben vett (Gyűrűk Ura jellegű, meseszerű) fantasy-nek tűnt ez a könyv, hanem történelmi regénynek, ami egy alternatív múltban játszódik. Van valami valóságalapja ennek a sorozatnak? Mi motivált ennek a világnak a megalkotásában?

Igazából az eredeti könyv azért íródott meg, mert olyat szerettem volna alkotni, ami élethű. Talán épp ezért maximálisan törekedtem a realitásra. Nincsenek benne idegen lények, kasztok és csak azért lett fantasy, mert ahogy mondtad: alternatív világban játszódik. Egy igazi, történelmi regényhez sokkal több kutatást kellett volna eszközölni, és ott kötöttek volna korszakok, helyek, személyek, évszámok. Én pedig nemcsak nem érzem magam a területen jónak, de a kötöttségeket sem kedvelem. Írni szeretek és mondjuk, ha én épp burgonyát akarok etetni a szereplőkkel, de az a megfelelő időben még sehol sem volt Európában, akkor is megtehetem!
Valóságalap? Sok mindent mintáztam a valóságról, hiszen valahol minden író ezt teszi. Nem szeretnék lelőni meglepetéseket, ezért olvassa el mindenki és döntse el, ha van hasonlóság, bátran ismerje fel. Annyit azért elárulok, hogy akadt olyan olvasó, aki megkérdezte, hogy a Triannita Rend melyik nagy lovagrend alá tartozott.

7 – Jól tudom, hogy az első könyved már csak látásod elvesztése után jelent meg? Van ennek valami oka? Mármint utána komolyabban elkezdtél foglalkozni ezzel a szakmával? Vagy valószínűleg így is úgy is regényt írtál volna, ha elérsz egy bizonyos kort, vagy életed egy bizonyos pontját?

A legelső könyvem kéziratát még látóként írtam Wordpad-on. Pályázatra szántam, s igazából egy vágyam írtam meg kisregény formában. Hobbim volt a kerékpár, és hivatásom a mentőápolói szakma. A könyvben összekombináltam a kettőt.
A kézirat nem nyert, fiókban lapult sokáig. Aztán 2005-ben jött a „villanyoltás”, majd egy másik, kiadói pályázat. Belevágtam és megszületett a könyv. 🙂
Utána megint évekig nem írtam. Egészségügyi okokból 2010-ben kombinált transzplantáción estem át, onnantól pedig jöttek a kötetek. Miért? Nem tudom. Talán több időm lett, talán „örököltem” még egy adagot az írási hóbortomhoz… Az biztos, hogy én nem terápiából írok, hanem azért, hogy adjak az embereknek.

8 – Mi a legemlékezetesebb emlék számodra Az első szövetség újrakiadásának kapcsán?

A kiadó teljes nyitottsága, amit nagyon sok más negatív tapasztalat előzött meg más irányokból. Az, ahogy újraélhettem az egész kötet történetét, hogy minden mondatban újra ott lehettem. A kemény munka, majd az egyre jobban alakot öltő új könyv. A szép borító, az izgalom: ehhez mit szólnak majd az olvasók? Az, ahogy hátradőlhetek – amit ugye sosem tehet meg az író mikor befejezte az írást – és amikor izzadó tenyérrel kézbe vehetem a könyvet!

9 – Egy hónapja (2019. februárjában) jelent meg a legújabb regényed, „A Kardtánc” címmel. Tudomásom szerint ez ismét fantasy stílusú. Egy új sorozat (Calderania) első része. Mit kell tudni röviden erről az új sorozatról? Miben különbözik a Triannita sorozattól?

Teljesen más, mint a Triannita. Bár ez is reális, ebben sincsenek varázslók, meg más lények, ez már nem egészen férne bele az alternatív történelmi műfajban.
Egy szigetkirályságban játszódik (úgy körülbelül a földinek megfelelő X-edik és a XV. század között) , ahol a főszereplőm és kortársai egyszer elérik a férfivé avatást. Erre fel kell készülni és van, aki hátrányokkal indul, és van, aki nem. Titkos szerelem, kemény felkészülés és az egészet körülvevő titok bontakozik ki a lapokon, amiben aztán kalandok, gyógyítás, edzések és a végén elérkező vizsga, a Kardtánc még korántsem a finálé. Terveim szerint sorozat, de az, hogy hány része lesz, még nem tudom.

10 – Dolgozol jelenleg valamilyen könyvön? Mit tervezel legközelebb írni? Új különálló regényt, egy sorozat következő részét, esetleg ismét új sorozatot indítasz?

Több megkezdett van a fiókban, de most gyűjtögetem a gondolatokat, az élményeket a Kardtánc folytatásához. Olvasok, helyszíneket kutatok, zenét hallgatok. Összerakom fejben a vázlatot és ahhoz, hogy fel is tudjam öltöztetni majd, rágyújtok a kedvenc pipámra, elmerengek egy megfelelő zenén, és persze közben tanulgatok: hogy még jobb lehessek…