Interjú R. Kelényi Angelikával

kelenyiangelika

Black_Dawn:
– Az első pár kérdésem A grófnő árnyékában c. könyvedre vonatkozik. Miért esett Báthory Erzsébet legendájára a választásod?

R. Kelényi Angelika:
Báthory Erzsébet alakja régóta érdekelt, sokat olvastam róla, megnéztem a filmeket, melyek egytől-egyig horrorfiguraként ábrázolják, és úgy éreztem, hogy méltatlanul csináltak belőle az írók, filmrendezők egy kegyetlen, perverz karaktert. Az emberek szeretnek félni, borzongani, szeretik elhinni a rosszat, és a szerencsétlen grófnő körül szőtt legenda erre épp alkalmas volt. A tanulmányok azonban sokkal árnyaltabban foglalkoznak a grófnő személyével, a történészek számtalan teóriát felállítottak már, melyeknek semmi köze a legendához, és nekem hirtelen küldetéstudatom lett, úgy éreztem, itt az ideje, hogy valaki irodalmi szinten is megvédje Báthory Erzsébetet.

– Jártál-e azon a helyen, ahol a könyv játszódik?

Nem. De ha jártam volna, sem hiszem, hogy jobban írom le a helyszínt, ugyanis az elmúlt 600 évben némileg megváltozott a környék.

– Milyen mélységű kutatásokat végeztél a témával kapcsolatosan (tájleírások, kastély és az azt körülvevő épületek leírása, történelmi személyek kapcsolatai)? Mennyi írói szabadságot engedtél meg magadnak a tényekre támaszkodva?

Sokat kutatok, több területen, de sok szabadságot engedek meg magamnak. Én egy helyszínt nem egy kép alapján írok le, hanem aszerint, ahogy az én fejemben létezett, létezhetett. A csejtei várról nincs sok információ, amit találtam, beépítettem, de vitt a saját filmem, és sokkal inkább az alapján alkottam meg a környezetet, mintsem tények alapján.

– Csodálod-e Báthory Erzsébetet mint embert? Szimpatizálsz-e vele vagy ellenszenvesnek tartod? Szerinted mi az oka a kettős személyiségének?

Azt gondolom, Báthory Erzsébet is csak egy magányos nő volt, akire rászakadt egy „birodalom” felelőssége. Nem volt sem jobb, sem rosszabb, mint kora nagyhatalmú asszonyai, akit több oldalról próbáltak kiütni a nyeregből. Képzelj el egy nőt, akinek volt egy erőskezű férje, akitől mindenki félt, akit mindenki tisztelt, majd miután ő meghal, az asszonynak egy férfiak által uralt világban meg kell állnia a helyét. Nem volt könnyű dolga. Egyszerre több fronton kellett teljesítenie, miközben innen is, onnan is támadják. Én szerettem a grófnő személyiségét, és nem tettem mást, csupán beleképzeltem magamat a helyébe.

– A két főszereplő Fabricius Flóra és Lorenzo Mariani konkrét személyekről vannak mintázva, vagy csak egy nő- illetve férfitípust akartál velük megformálni?

A főhőseim mindig kitalált karakterek. A háttérben fut a történelem, de a főszereplők fiktív személyek. A női karakter kicsit mindig én vagyok, belebújok a bőrébe, és azt teszi, amit szerintem én tennék, ha 17. században élő tisztességes, ártatlan polgárlány lennék. A férfikarakter pedig az a férfi, aki nekem tetszik.

– Van-e olyan történelmi kor, amelyikről még szívesen írnál regényt?

Igen, a huszadik század elején, a két világháború között játszódó regényt még biztosan fogok írni. De pillanatnyilag nagyon szeretem az 1860-70-es éveket is. Valójában a 17. századtól nagyjainkig bármi lehet.

– A nők sorsa, párválasztása több könyvedben is központi vagy gyakran felmerülő téma. Mennyire foglalkoztat ez a kérdés?

Annyira, mint mindenkit. Egy nőnél mindig központi téma a szerelem. A nők érzelmi beállítottságúak, fontos számukra a párkapcsolatuk, vagy az, hogy megtalálják a szerelmet, a párjukat. Enélkül nem létezik nőknek szóló regény, hisz minden a szerelem és az ebből fakadó boldogság, vagy épp tragédia körül forog.

– A Váláshelyzet c. írásod abszolút mai modern nyelvezetben íródott, ezáltal szókimondóbb is a stílusa, A grófnő árnyékában viszont kissé régies, népies, naivabb, korhű stílusú. Melyik áll közelebb a szívedhez íróként, illetve olvasóként?

Nem tudok választani. Mindkettőt élvezem, és mindkettő természetes számomra. Ha történelmi romantikust írok, akkor egy idő után a mai nyelvezettel írni kikapcsolódás, aztán ha épp modern regényt írok, akkor a kissé régies nyelvezet a kikapcsolódás. Nem unom meg egyiket sem.

– A Váláshelyzetben a főszereplő, Karolina egyik alapvető nézete, hogy 10-20 év házasság után elkerülhetetlen, hogy a régi vonzalom megkopik. Egyetértesz az ő nézetével? Valóban elkerülhetetlen lenne?

Inkább azt mondanám, hogy átalakul. Karolináék esetében unalomba fulladt a szerelem, az, amit egymásban régen vonzónak találtak, épp az ellenkezőjére fordult. Számtalan házaspár jár így. Ugyanakkor ismerek olyan párokat, akik húsz év után is rajonganak egymásért, de ők igyekeznek is tartani a lángot, tesznek azért, hogy a kapcsolatuk ne forduljon rossz irányba, ne ölje meg az érzéseiket a napi rutin. Az azonban tény, hogy ha megfeszül az ember, akkor sem lehet a lángoló szerelmet néhány évnél tovább fenntartani, mindenképpen átalakul, a kérdés csak az, hogy ez egy mélyebb érzelemmé válik, vagy utálatba, jobb esetben unalmas megszokásba csap át.

– Mit tanácsolnál Karolinának, ha egy létező személy (esetleg barátnőd) lenne? Hogyan tudta volna megtartani Jánost? Mit kellett volna másként tennie házassága során?

Nem lett volna szabad feladnia önmagát. Az egyik legnagyobb hiba szerintem feláldozni magunkat a házasság oltárán. Elengedni az eredeti személyiségünket, és idomulni a partnerünk elvárásaihoz. Kompromisszumokat kötnek az emberek, kell is, az együtt éléshez elengedhetetlen, de ha teljes mértékben lemondunk a korábbi tevékenységünkről, vágyainkról, terveinkről, barátainkról, munkánkról, épp azt veszítjük el, ami miatt talán a párunk belénk szeretett.