Interjú: Bálint Endrével

BalintEndre

Black Dawn:
– Hány éves korodban írtad meg első fikcióírásodat? És mi lett annak a sorsa?

Bálint Endre:
A hatvanas évek vége felé ment a televízióban (ezzel pontosan meghatároztam a médiát, hiszen akkoriban még magyar kettes csatorna sem volt, nemhogy műholdas adás) A Vénusz urai c. folytatásos angol sci-fi. Ezen fellelkesülve nekiláttam egy szürkéskék fedelű, kockás, spirálos füzetbe megírni a magam történetét egy Marsra szálló űrhajóról, amin gyerekek utaztak. Ennél többre nem is nagyon emlékszem belőle, annál inkább a fogadtatására. Amit az egyik szünetben megírtam, azt a következőben az osztálytársaim szó szerint egymás kezéből kitépve falták, olvasták. A füzet valószínűleg ma is ott hever a régi iskolai holmim között.

– Te, Bálint Endre, ki vagy A Programozó Könyvében? Melyik karakter? Bodai János? Medve? Vagy esetleg Józsi bácsi? Vagy egyikük sem?

Egyértelműen az E1 elbeszélő, Bodai János személyében próbáltam a saját ifjúkori énemet megrajzolni minden tapasztalatlanságával, naiv hitével és lelkesedésével az élet, a tapasztaltabb emberek, a nők iránt. Ami a többieket illeti, a szereplők többségének van ugyan az életből vett modellje, de egy az egyben senkinek nem feleltethetők meg. A valós személyek csak kiindulási alapul szolgáltak, utána a regény elvárásai szerint alakítottam őket. Medve például egy régi, hasonló testalkatú, nem túl fürge észjárású kollégám, Józsi bácsit az életben is így hívják, és valóban portás volt, Dormász Vendel erős akaratú, ám csekély szakértelmű munkahelyi vezető ifjúkoromból, a nőalakoknak pedig több ihletője is akadt.

– Úgy tudom, gépészmérnöki diplomával rendelkezel. Na de vajon programozó is vagy? 🙂 Mennyi valóság alapja van A Programozó Könyvének? Akár szakmailag, akár a szakmával kapcsolatos hétköznapi dolgokat illetően, mint például a tipikus programozói viselkedés, nyelvjárás, általuk használt viccek stb… Hogyan tudtad annyira beleélni magad a programozók világába, hogy könyvet írj róla?

Igen, programozó is vagyok, legalábbis végzettségemet tekintve. A műegyetemi diplomával néhány évi próbálkozás után, a nyolcvanas évek közepén olyan munkahelyet kerestem, ahol foglalkozhattam az akkor már felfutóban levő számítástechnikával, majd pár évvel később egy intenzív, egyéves tanfolyamon megszereztem a programozói oklevelet. Általában a számítógépes hálózat üzemeltetése volt a fő feladat annak minden velejárójával együtt, a felhasználók betanításától a szoftvertelepítéseken és ‑frissítéseken át a festékanyagok beszerzéséig és az eszközök javíttatásáig. Eközben programozókkal éppúgy találkoztam és dolgoztam együtt, mint az IT sok más szereplőjével. A regényben ábrázolt világban egy régi munkahelyem, egy mérnökiroda hangulata elevenedik meg, ahol egyszerre használtak C-64, IBM PC és TPA számítógépet. Az intézetet pedig egykori középiskolám, az Eötvös József Gimnázium szomszédságában elhelyezkedő Rényi Alfréd Matematikai Kutatóintézet inspirálta, ahová elsős gimnazistaként egy osztálytársammal együtt egy délután betértünk az utcáról, hogy megvizsgálnák-e az általunk összebarkácsolt képletet, amely szerintünk mindig prímszámokat ad. Nem rúgtak ki páros lábbal, egy matematikus lejött, és komolyan beszélgetett velünk, a képletünket is megnézte. Ennyiben maradt a dolog, de az emléke máig bennem él. A regénybeli intézet kapualját viszont már a Petőfi Irodalmi Múzeum bejáratáról mintáztam, az épületbelsőt, a gangos körfolyosókat pedig egy Rózsa utcai bérház ihlette, amelyben sokáig cégbíróság és gazdasági hivatal működött.
Vancsó Éva (Vyne) kritikájában éppen a munkahelyi hangulat ábrázolását nevezte a regény fő erősségének:  http://www.sfportal.hu/balint-endre-programozo-konyve-17409.scifi

– Leveleztél már az interneten (mint amit a könyvben a főszereplő csinál Joysteennel) úgy rendszeresen, hogy segítettetek egymásnak az illetővel, de mégsem tudtad meg, hogy ki ő? Inspiráltak Téged ilyen (valós) események a könyv megírásában?

Igen, ha kicsit másképp is. Volt egy kolléga az Albacompnál, amellyel rendszeres kapcsolatban álltunk, gépeket vásároltunk tőlük és velük szervizeltettük azokat. Ez a kolléga volt az összekötőjük felénk, gyakran beszéltem vele telefonon ill. gyakran e-maileztünk, de személyesen sosem találkoztunk. Több éves kapcsolat után kaptam egyszer a hírt, hogy váratlanul elhunyt. Akkor döbbentem rá, hogy valójában nem is ismertem ezt az embert, és már soha nem is fogom megismerni. Megrázó felismerés volt. Pedig világunk nyilvánvalóan errefelé halad, egyre több olyan emberrel lesz kapcsolatunk elektronikus úton, akikkel személyes valójukban soha nem érintkezünk. Azt hiszem, el kell fogadnunk ezt, akár tetszik, akár nem.

– Olvashatunk-e még a jövőben Pézsma kapitányról? 🙂 Nekem az ő karaktere tetszett az egyik legjobban! Szívesen olvasnék vele akár egy külön regényt is! Van ilyesmire esély/kilátás?

Megmondom őszintén, nem terveztem, eddig eszembe sem jutott. Írói tevékenységemet azonban nagyban igazítom az igényekhez, értem ezalatt elsősorban például a pályázati kiírásokat. Szívesen készítek pályaműveket, mert azokat valaki biztosan elolvassa, és ha jó helyezést ér el, akkor értékelés születhet róla, vagy akár meg is jelenhet valahol. A határidő pedig egyértelműen serkentőleg hat. (Egy régi mondás szerint művészembernek két múzsája van: a határidő és az előleg. Esetemben utóbbiról nem beszélhetünk, marad az első.) A kiadó főszerkesztője is említette, hogy nagyon tetszik neki ez a karakter, tehát könnyen lehet, hogy egyszer folytatom. Hadd említsem meg, hogy a figura még egyetemista koromban született meg, amikor írtam egy novellát (még mindig spirálos, kockás, de már nagyalakú füzetbe), aztán addig javítgattam ceruzával, radírral, hogy újra le kellett írnom az egészet, aztán megint javítgattam, újra leírtam, és ez így ment nagyon sokszor. Ekkor hagytam fel jó időre az írással, és csak akkor kezdtem újra, amikor a számítógépes szövegszerkesztők már kezelhetővé tették ezt a sok-sok javítgatást. Így első belegondolásra inkább elbeszélések, kalandok sorozatát tudom elképzelni Pézsma kapitánnyal, mintsem összefüggő regényt, de ki lát a jövőbe (a regénybeli bolygóagyakon kívül)?

– Miért hangzik el rengetegszer a könyvben dialógusok és fejezetek bevezetéseként, hogy “A földönkívüliek…” úgy, hogy látszólag nincs folytatása a gondolatnak?
Ez most nem kekeckedés akar lenni, csak érdekel. Gondoltam, talán más olvasókban is felmerül majd ez a kérdés. Biztos van valami oka.

Igen, van. Amit mondasz, a 2. rész alfejezeteire jellemző, amely az új igazgató, Dormász Vendel ténykedéséről szól. Mindig más mondja, mindenki más hangsúllyal mondja, ahogy épp a körülmények és a lelkiállapota diktálja. Az intézetben az új igazgató titkos projektje a földönkívüliekkel kapcsolatos, ez a téma tehát a programozóktól a világszép titkárnőn át a portásig bezárólag mindenkit érint. Vagyis az alfejezetek elején feldobom, hogy ki és hogyan mondja ezt, majd az alfejezetben kifejtem, mi is vezet oda, mi okozza, hogy az illető úgy vélekedik, ahogy. Talán szokatlan megoldás, kissé a matematika-tételek bizonyítására emlékeztet, ahol először állítunk valamit, aztán levezetjük és bizonyítjuk, de ez nem lehet idegen egy olyan regény világától, amely éppen egy bizonyít(hat?)atlan matematikai dilemma, a Collatz-sejtés körül játszódik.

– Miért érnek úgy véget három ponttal a fejezetek és kezdődnek a következők ugyanúgy három ponttal, hogy a befejezetlen mondatok között látszólag nincs összefüggés? Például 1-1. fejezet vége: “Csend uralkodott mindenfelé, mintha egy árva lélek sem tartózkodna ebben az elvarázsolt kastélyban…”
Utána 1-2. fejezet nyitómondata: “…három íróasztala közül kettő elhagyatottan álldogált.” Ha ezt nyomtatott könyvben olvastam volna, valószínűleg nyomdahibára gyanakodtam volna. Mi az oka ezeknek a rendhagyó fejezetzárás és -nyitásoknak?

Az ötlet nem saját, a Sztrugackij testvéreknek Az utolsó egymilliárd év c. regényéből emeltem át kreatívan a sajátomba. (Jegyezzük meg: író soha nem lop, mindig csak felhasznál, hasznosít, újraértelmez, átemel stb.) Kreatív alatt pedig azt értem, hogy míg náluk ez a modern írói stílus eszköze volt, nálam konkrét szerepe van a jelenetek ilyesfajta először be-, majd végül elúsztatásának. Most nem lőném le a poént, de a 4. részben kiderül az oka, és ebben a részben már nem is így kezdődnek ill. fejeződnek be az alfejezetek, hanem hagyományos módon.

– Más szórakoztatóirodalmi műfajokban is tervezel regényt írni? Vagy kizárólag a sci-fi érdekel?

Mostanában nem annyira a téma izgat, inkább az, hogy mit lehet kihozni egy írásból, mit lehet kihozni a nyelvből. Mondok példákat. Írtam egyszer egy novellát, amelynek egyetlen szereplője sem volt. Ez szembemegy minden irodalmi elmélettel, ami karakterekről, cselekményről szól. Az volt a címe, hogy Használati utasítás, és egy bizonyos eszközön keresztül mutatta be az emberiség állapotát, mellesleg pedig a kozmológia alapvető kérdésére – hogyan keletkezett az univerzum –  is adott egyfajta választ. http://epa.oszk.hu/00200/00296/00007/ujgx0702.htm
Vagy egy szabad ötlet, megírhatja bárki: egy marsi nyelvkönyv, ahol a példamondatokból derülnek ki a marslakók jellegzetes tulajdonságai, viselkedési formái, fő törekvései például a Föld leigázására, az emberi faj beolvasztására.

– Mi az eddigi legjobb élményed, ami könyvírással/könyvkiadással kapcsolatos? Mi az, amiért másoknak is azt tudnád javasolni, hogy írjanak regényeket?

A legjobb élményem az, hogy megvalósultak olyan álmaim, amiket valójában meg sem mertem álmodni. Egy amatőr író számára, hisz én is az vagyok, elérhetetlennek tűnő cél például, hogy novellája ne csak magyarul, hanem fordításban is megjelenjen. Velem ez kétszer is megtörtént. A Zsoldos-díj elnyerése is elérhetetlen álomnak tűnt, a Magyar Írószövetség tagságáról nem is beszélve. És hadd említsem meg, hogy néhány éve próbálkozom színdarabok írásával is. Az első alkalom sajnos kútba esett, pedig egy budapesti kamaraszínház már a főpróba és a bemutató kitűzéséig jutott, ám a kecskeméti Pótszék Társulatnak köszönhetően idén, 2018-ban két darab premierjére is sor került, amelyek szerzője, társszerzője vagyok, és a sorozat ezzel még remélhetőleg nem ért véget.
Persze senkit nem szeretnék azzal áltatni, hogy neki is biztosan mindez összejön. Az alkotás olyan tevékenység, amely önmagában hordozza jutalmát. Egyszerűbben szólva: élvezni lehet. Ahogy a semmiből a képzelőerőnk által megteremtődik egy világ a maga jellegzetes figuráival, történeteivel, az már-már isteni erővel ruházza fel az alkotót. De azért nem muszáj mindenkinek regényt írni, nem is való mindenkinek. Amit jó szívvel javasolnék, csupán annyi, hogy adjunk lehetőséget önmagunk kifejezésére. Az íráson kívül ennek sokféle módja lehet: festés, ének, tánc, zene, makett építés, sport stb.

– Üzensz-e valamit jelenlegi vagy jövőbeli olvasóidnak?

Azon kívül, hogy ENGEM OLVASSATOK!? Igen. Mégpedig azt, hogy az olvasást nem szabad feladni, mert az olvasás nem helyettesíthető semmivel. Se tartalmi kivonattal, se megfilmesítéssel, számítógépes játékokkal meg pláne nem. Színpadi szerzőként mindig azt éreztem, hogy a szövegkönyv csak alapanyag, amihez még sokaknak kell hozzátennie a magukét, mire összeáll az élvezhető produkció. A regényírás esetén nincsenek alkotótársak (ezt most nézzék el nekem nagyvonalúan a szerkesztők, tipográfusok, illusztrátorok, borítótervezők), kivéve az olvasót. Mert az ő fejében létezik az a színpad, amin a regény cselekménye megelevenedik a saját elképzelései, ismeretei, emlékei alapján. Így válik végső soron az olvasó is társszerzővé fifty-fifty alapon. És erről igazán kár lenne lemondani.

Reklámok