Interjú Veres Attilával

Veres Attila
Black Dawn:
1. Sokan hasonlítják Lovecraft írásaihoz az „Odakint sötétebb” című regényedet. Megmondom őszintén, szerintem nem olyan. Azért sem érzem „olyannak, mint ami…”, mert van saját hangulata és stílusa. Továbbá azért sem, mert Lovecraft klasszikus trükkje az volt ugye, hogy sosem mondta ki, hogy tulajdonképpen mitől is kell rettegnünk. Majdnem mindent az olvasóra bízott egész a sztori legvégéig. Sokszor még ott sem mondta ki a lényeget. Te viszont rögtön az első oldalon, egy idézetben közölted az olvasókkal, hogy „cellofoidáknak” hívják a lényeket, azaz a szörnyeket. Ilyet Lovecraft sosem tett volna. Jól érzem ezt? Ugye, hogy ez nagy különbség? Tehát szerintem nem arról van szó, hogy Te lovecraftosan akartál írni, hanem ezt inkább mások mondják rá. Jól gondolom?

Veres Attila:
Ilyen különbséget azért nem érzek; Lovecraft, amennyire ismerem a munkásságát, szerette elnevezni a történeteit benépesítő lényeket, még ha nem is mutatta meg őket, vagy írta le pontosan a biológiájukat. A stílusban már inkább látom a differenciát; Lovecraft jellemzően cirkalmas és vaskos mondatokban ír, és nagy hatással van rá a klasszikus gótikus horror, míg én egy nagyon másfajta nyelvet használok. Nála a karakterek is másodlagosak, a koncepció kibontása a lényeg minden történetben, én viszont gyakran a karakterekhez szabom a koncepciót Egyáltalán nem szerettem volna Lovecraft stílusában írni, nem mintha nem kedvelném Lovecraftet, de még egy epigonra már igazán nincs szüksége a világnak. Ami azonos az én regényemben és az ő életművében, az a kozmikus másság megjelenése; a feltételezés, hogy az univerzum abszolút idegen az embertől, és az embernek a saját létének határain túl kell lépnie, hogy az univerzum szerves, tudatos részévé váljék. Mindenesetre én azért jelentős különbséget érzek Lovecraft írásai és a sajátjaim között, bár nyilvánvalóan hatással volt rám, így örülök, hogy nem találod a regényemet Lovecraft-epigonnak.

2. A nagy kérdés: Pontosan hogyan néznek ki akkor ezek a cellofoidák? 🙂 Tudom, hogy csápjaik vannak, járni is tudnak a segítségükkel, szeretnek fákon kapaszkodni, szőrösek és potrohuk van. De mégis milyen állathoz hasonlítanak a legjobban? Egy óriási légyhez, mondjuk szárnyak nélkül? Vagy egy szőrös polipra? Lettek valaha ábrázolva ezek a lények rajzon vagy festményen? Szívesen megnézném őket! Még akkor is, ha vért könnyeznék tőle! 🙂 (Ez egy utalás a könyvben szereplő cellofoida allergiára.)

Én is szívesen megnézném őket, de lencsevégre kapni akár egyetlen példányt is; lehetetlen. Rajzolni sajnos egyáltalán nem tudok, és mindenki, aki láthatta a cellofoidákat sajnos azóta meghalt vagy istenné vált. Úgyhogy csak az írásos beszámolók maradnak a lények formáját illetően, mint például az Odakint sötétebb szövege. Ennél több támpontot, bármennyire szeretnék, nem adhatok.

3. A regényben állandó szerepe van a dohányzásnak. Úgy is, mint a szocializálódás formája, mert emberek ismerkednek meg általa, mint például Gábor és Anders, de oly módon is említve van, mint szenvedélybetegség, mint káros dolog, ami sokszor hiányzik és gyötri az embert. Miért lett a könyvben ez ennyire hangsúlyos, fontos téma? Te magad dohányzol? Esetleg nagy szenvedések árán sikerült leszokni és ezért foglalkoztat még ennyire a mai napig is?

Szerintem a generációm viszonya a cigarettához elég érdekes, főleg, mert az ember és a dohány viszonya éppen megváltozóban van. Rengeteg bűntudat kapcsolódik hozzá (miért nem tudok leszokni), halálfélelem (a dohányzás az egyik leggyakoribb halálok), élvezet (cigaretta a jól elvégzett munka után), stressz (a cigi, mikor feszültek vagyunk). Ha az ember olyan összejövetelen van, ahol nem igazán szeretne lenni, vagy ahol kevés embert ismer, érdemes egy doboz cigarettát magánál tartania. A cigaretta az ilyen eseményeken segít elszakadni egy szűkebb társaságtól, és egy független zónában, a dohányzóban új ismeretségeket szerezni. De a cigi emlékezetet is régi dolgokra, emlékek, érzések, szenvedélyek kötődhetnek hozzá. Szóval az ember és a cigaretta viszonya komplex, és igyekeztem ezt a regény pszichológiájában is megjeleníteni.

4. A könyv végén „A szerzőről” rovatban azt írtad, hogy kedveled a bakelitlemezeket. Ezt a regényben Szabolcs is már-már mániákusan csinálja, ráadásul eléggé szokatlan módon: nem zenei szempont szerint (kedvenc együttesektől) gyűjt lemezeket, hanem aszerint, hogy melyik a legnagyobb ritkaság, stílustól függetlenül. Az egyiknek például hibásan írták a „tracklist”-et a hátuljára, a másikon valami más „irregular” hiba van. Ettől számítanak ritkaságnak és Szabolcs ezért tartja őket olyan nagy becsben. Szerinte némelyik vagyonokat is ér. Honnan jött ez az ötlet? Te is ilyen szempontok szerint gyűjtesz lemezeket? Ritkaságokat műfajtól majdhogynem függetlenül? Azért is kérdezem, mert volt egy ismerősöm, aki úgy gyűjtött bakeliteket, hogy mindegyikből kettőt vett: az egyiket hallgatta, a másik példányt sosem bontotta ki, mert „az árt neki”. 🙂 A második példányt ő az utókor számára tartogatta, archiválta, hogy úgy mondjam. 🙂 Tehát a bakelitgyűjtők igen szenvedélyesek tudnak lenni, ha gyűjtésről esik szó. Te milyen típusú bakelitgyűjtő vagy? És milyen műfajú zenéket gyűjtesz?

Én is szívesen vennék mindenből kettőt; hogy az egyik példányt mindig biztonságban tudjam. Szerencsére ennyire azért még nem súlyos a helyzet; mindenből csak egy példányom van. De Szabolccsal ellentétben én úgy gondolom, hogy a lemezeket hallgatni kell. Ahogy John Peele, a legendás angol rádiós DJ, a világ egyik legnagyobb zenei gyűjtője mesélte:
“Valaki egyszer megpróbált meggyőzni, hogy a CD jobb, mint a bakelit, mert nem serceg. Mire azt válaszoltam: haver, az élet maga is serceg”.
Túl sok mindent gyűjtök. Szeretem a limitált vagy valamilyen szempontból érdekes kiadásokat, de nem ez a meghatározó szempont, mikor megveszek valamit; hanem, hogy a kiadvány teljes legyen, és minél jobb minőségű.

5. Visszatérve a lovecrafti stílusra, engem azért sem emlékeztetett a regényed az ő műveire, mert az Odakint sötétebbnek valami egészen egyedi, különleges hangulata van. Egy film jutott róla eszembe: Lars von Trier „Melankólia” című alkotása. Láttad esetleg? Ha igen, mi róla a véleményed? Azért jutott eszembe ez a film a regényedről, mert a Melankóliában tapasztaltam ilyet, hogy a szereplők gyakorlatilag egy teljesen kilátástalan helyzet közepén „vergődnek”, ki-ki a maga módján. Van, aki tragédiának fogja fel, van, aki makacsul nem vesz róla tudomást, mások meg majdhogynem röhögnek az egészen és igyekeznek kihasználni a helyzet előnyeit egyfajta tragikomédiaként megélve az eseményeket. Mindenki másképp reagál a közelgő, elkerülhetetlen veszedelemre és ez tulajdonképpen egyben a mondanivalója is a filmnek, és szerintem kicsit a Te regényednek is: Azaz, „ezek vagyunk mi, emberek”, egyfajta tükör, amit a szerző az emberek elé tart. Jól érzem, hogy van a dologban ilyesmi, azaz társadalomkritika?

A Melankólia jó párhuzam, bár már évek óta nem is gondoltam arra a filmre. Nem hiszem, hogy a könyvem apokalipszise tárasadalomkritikus, hisz abban sem vagyok biztos, hogy van-e benne társadalom. A hasonlóság talán abból fakadhat, hogy a Melankólia és az Odakint sötétebb is egy személyes apokalipszis története. Igazából nem arról szól, hogy a világ hogyan reagál a pusztulásra, hanem hogy a főszereplő reakciója a saját pusztulására hogyan vetül ki az egész világra. Ha társadalomkritikus világvége-regényt írtam volna, akkor nem zárom be a cselekményt ebbe a kettős narrációba, és világosabbá teszem a világvége mechanizmusát. Szándékosan nem akartam, hiszen kizárólag a főszereplőm személyes élményeként szerettem volna leírni mindent – ami látszólag a világban történik, az igazából benne történik. Kicsit talán ez is hasonló von Trier filmjéhez.

6. Engem megleptek a könyvben szereplő romantikus és erotikus jelenetek. Az erotikát néha kicsit túl naturalistának találtam (bár én prűd vagyok, azért ezt hozzátenném), viszont mind az erotika, mind a romantika rendkívül hitelesen van bemutatva. Az olvasó minden ilyen pillanatot átél, szinte valóságnak éli meg. Gondoltad volna, hogy ezek a részek is hatással lehetnek/lesznek majd olvasókra? Felmerült már benned, hogy akár romantikus, akár erotikus könyvet is írj? Én őszintén szólva bizonyos részeket, a romantikusakat, ahol a szerelem volt a központban, még hitelesebbnek is éreztem, mint magát a horrort. Ezért is kérdezek rá, mert szerintem zseniális romantikus regényt tudnál írni!

Reméltem, hogy hatással lesznek, azért írtam meg őket. A legjobb az, ha fizikai hatást váltanak ki az olvasóból ezek a részek. Azért fontosak, mert a testi vonzalom hasonlatossá teszi az embert az állathoz, de egyben el is emeli tőlük. A szex egyszerre zsigeri és spirituális dolog az emberi létben.
Hogy milyen tisztán romantikus vagy erotikus regényt tudnék írni, az maradjon csak nyugodtan örök kérdés, mely marcangolja majd az eljövendő generációk lelkét. De a különböző testi és lelki kapcsolatok bizonyára sokáig visszatérő témáim maradnak.

7. Rengeteg idézet van a könyvben újságcikkekből, TV-interjúkból, stb… Ezek mind „kamuhírek” egy alternatív Magyarország történelméből merítve? Van köztük akár egyetlen valódi is? Mármint úgy értem, hogy volt olyan, ami valódi és épp odapasszolt a regénybe és ezért használtad fel, vagy az összes idézet fikció benne?

Minden idézet fikció. Ügyeltem rá, hogy valósnak hassanak, hogy az adott szerző vagy szövegtípus stílusában legyenek megírva, és lehetőleg humorosnak vagy meghökkentőnek találja őket az olvasó. Úgy tűnik, a célt sikerült elérni, mert nem te vagy az első, aki elbizonytalanodik az idézetek valóságtartalmát illetően.

8. Létezik-e Rita valamilyen formában a való világban? Gábor iránta érzett érzései nekem túl hitelesnek tűntek ahhoz, hogy Rita csak egy kitalált személy legyen. Én érzem jól, vagy ezek szerint olyan jó író vagy, hogy képes vagy a semmiből ilyen hihető, élő karaktereket elővarázsolni?

Az író azt írja, amit ismer, de ez nem jelenti azt, hogy minden, amit leír, valós. Általában egyébként azokat a dolgokat, amiket első kézből ismerek, írom meg végül a leggyengébben; ezért minden, amit írok, valamennyire transzponált a valósághoz képest, felnagyított vagy lekicsinyített, illetve, amikor nincs saját élményanyagom, azt csinálom, amit nagy klasszikus íróink is: kitalálom. Ha jól sül el a kitaláció, hiteles és érzelmeket vált ki, akkor örülök. Ha nem, akkor kitörlöm az adott szövegrészt és újrakezdem.

9. Vajon jól érzem-e, hogy van egy ici-pici arachnofóbiád? 🙂 Ha elárulod, én is elárulom, hogy miért kérdezem.

Valamennyi, de inkább érdekesnek tartom őket, hisz velünk, mellettünk élnek, mégis teljesen idegenek tőlünk.

10. Azért kérdeztem rá a pókiszonyra, mert a regényben a rettegés érzését sokszor pókokkal jeleníted meg valamilyen formában. Nekem olyan érzésem volt olvasás közben, hogy számodra ennél nem sok ijesztőbb dolog létezik a világon. Jól éreztem? 🙂 Ha esetleg nem, akkor milyen fóbiáid vannak, ha vannak? Mi az, amit ijesztőnek találsz, akár könyvekben, akár a való világban?

A pókok általában az abszolút idegenséget jelzik a történeteimben. Ezért sem adom meg a pókok pontos faját, illetve ezért tér el a pókok életmódja vagy életműködése attól, ahogyan egyébként a valóságban működnek.  Gyerekkoromban, egy nyáron valamiért pókok lepték el a kertes ház udvarát, ahol éltünk. Minden tele volt keresztes pókokkal, amik egy kisgyerek szemében hatalmasnak tűnnek. Ott voltak a bejárati ajtón, a kertkapun, az ablakokban, a kilincseken. Egyszerre volt félelmetes és különös az a nyár a pókokkal; valószínűleg ez az eredete a fontosságuknak az írásaimban.

11. Mit üzensz az olvasóidnak, a bakelitgyűjtőknek és a pókoknak? 🙂

Nem kell sokat aludni és érkezik az új könyvem. Addig is mindenki vigyázzon magára.

Reklámok