Interjú Constantinus A.P.-vel

Constantinus-A.P

Black Dawn:
1. Úgy tudom, tizenöt éve írsz és ez az első nyilvánosan megjelenő regényed. Mi tartott eddig vissza? (A szabadidőhiányt leszámítva, amivel manapság talán kicsit minden ember küzd.)

Constantinus A. P.:
Mindig azt hittem, hogy valami más tart vissza, pedig valójában saját magam. A hajlam, hogy túl sok minden érdekel, és egyszerre minddel szeretnék foglalkozni. Magán az íráson belül is; hol ezt, hol azt a regényötletemet csiszoltam, vagy fordultam az épp frissen megjelenő új ötlet kidolgozása felé. Az első regényötletemből például szinte semmi sincs leírva még, aztán nagyon megragadott egy történelmi téma, amin komolyan elkezdtem dolgozni. Az akkor azt jelentette, hogy esténként gépeltem a történetet, vagy füzetbe vázlatoltam. Máig ez a legelkészültebb félbehagyott regényem, bár csak 30-40 gépelt oldal van meg belőle. Mivel akkoriban már sok vállalkozó ügyfelem volt, szabad időbeosztással, biztos voltam benne, hogy ha én is vállalkozó lennék, ontanám magamból a könyveket. Aztán az lettem, és se szabadságom, se hétvégém nem volt kis túlzással, s az írás még jobban akadozott. Pedig jöttek sorban az ötletek. Csak ott hibáztam, hogy nem ragadtam üstökön magam, hogy „Na, akkor ezt most, Barátom, végig!”.
Mentsváram, s a Forrásommal való kapcsolat elmélyítésének színtere maradt az esti mese, amit a gyerekeknek meséltem minden este, fejből. Külön jól esett, hogy nem csak én szórakoztam marha jól eközben, hanem ők is élvezték. Ez úgy tizenkét évig kitartott, egész univerzumok keletkeztek úgy hogy csak kinyitottam a számat, és én sem tudtam mi lesz a következő mondat.

2. Honnan jött és mit jelent a „Constantinus A. P.” írói álnév? Van valami köze I. vagy II. Constantinus római császárhoz?

Az A. és a P. még maradjon jótékony homállyal fedve, a Constantinus pedig a nevem eredeti alakja. Szilárdnak hívnak, ami egy nyelvújításkori név, a Konstantinból, vagyis Constantinus-ból keletkezett. Nagy tisztelője vagyok a latin kultúrának, megítélésem szerint ebből lettünk mi európaiak kultúrástul. Az első regényötletem amúgy egy történelmi regény a késő-ókor, kora-középkor idejéből. Az írói név tán akkor keletkezett. De a latinhoz kötődő vonzalmam érzékelteti az is, hogy amikor 2006-ban könyvkiadót alapítottunk, egy latin-magyar szójáték, a Vitis Aureus lett a neve (bár nyelvtanilag a nemek nincsenek egyeztetve benne) A Vitis szó „szőlőtőke” és „élet” jelentéseit és az „aureus”, mint „aranyból levő”-t variálva olyasmit is jelent, mint Aranytőke, ami magyarul eleve kettős jelentésű, vagy Arany Élet, ami egy jelentésű, de elég jó :). Hát ennyit erről a latin Constantinus névről.

3. Könyvedben és weboldaladon is olvastam az „áramló írás” nevű írástechnikáról. Mit takar egész pontosan ez a kifejezés? Hogyan kell csinálni? Ahhoz képest, ahogy feltételezhetően mások írnak, ez a módszer miben más? Ez valami alapelv, amit Te továbbfejlesztettél? Vagy más írók is használják ezt a technikát?

Ahogy hallgatok, olvasok másokat az írási módszereikről beszélni, úgy érzem, kicsit mindenki ugyanúgy ír. Kell ehhez egy elragadtatás. Az alap, az Áramló Írás, amiről ott beszélek viszont ennél még egy fokkal „önkívületibb”, ha lehet így fogalmazni.
Pont most néztem meg, mit írtam anno 2013-ban az áramló írásos weboldalamra, s elégedetten állapítottam meg, hogy még mindig így gondolom. Ugyanis az áramló írás, mint gyakorlati technika lényege, hogy nincs elvárásod. S ezt úgy értem, hogy semmi. Leülsz és engeded, hogy írjon a toll. Ja igen. Kézzel, tollal, papírra kell írni. A számítógépnél van valami „pszichovákum atmoszféra”-féleség, ami zavarja ezt az alkotó folyamatot. Az áramló írás egótlan, már-már eksztatikus vagy meditatív állapotot igényel, és okoz. Mivel kikapcsolod közben a belső „illetve…” meg „ezt inkább ne…” -féle okoskodót, boldogan írod, ami jön. Hülyeséget is, nincs szűrő! Pont az a lényeg, hogy engedd át a felső csatornádon ami jönni akar, s ne szégyelld, ha a kicsit elkoszolódott csatorna átmosásakor néha szutyok jön ki. Jönni fog aztán a kristályvíz is. Rendszeresen egy oldalt így megírni, elég jó csatornatisztító. Nem kell senkinek odaadni. Nem azért írod, hanem az írásért. Hogy engedd Neki, hogy kibontakozzon általad. Nekem is van fél méter füzetem teleírva, én se olvastam, csak néhány oldalt véletlenszerűen. Van köztük pár elég ütős gondolat.
Na ezt a kigyakorolt csatornám nyitottam rá, próbaképp, néhány novellára, tud-e úgy alkotni, hogy van egy koncepció-szikrányi elvárás. Tudott. Az egyik ilyen novellám díjnyertes is lett. Aztán a Moly antológiába is beválogatták.
Így írtam később ezt a regényt is. Annyit tudtam, hogy a matriarchátusról fog szólni, és lesz benne egy lány meg egy fiú. A többi közben íródott.

4. Sok ember párkapcsolatát említed a 2221 című regényedben. Vannak ezek között valódi párokra vonatkozó utalások vagy ez mind csak fikció? Inspirálták valódi események a történetben szereplő párok kapcsolatának alakulását?

Valódiakra azt hiszem, nincs. Az inspiráció annyiban személyes, hogy sokszor szembesültünk baráti, ismerősi körben azzal a jelenséggel, hogy milyen nehéz normális párt találni és megtartani. Ezen emberek érzései megjelenhetnek egyszer-egyszer a szereplőknél. Ők viszont nem valós személyek által ihletettek, hanem az áramlás teremtményei.

5. Te magad benne vagy ebben a könyvben valamilyen módon? Saját tapasztalataidat is beleszőtted a történetbe, amiből azt szeretnéd, ha mások is okulnának, vagy ezek inkább csak elméleti dolgok, azaz felvetések/feltételezések?

Így negyvennégy évesen láttam már ezt-azt, de párkapcsolatilag kivételesen szerencsés és békés utat járok. A korábban említett, mások problémái által keltett együttérzés, és egy párkapcsolati könyvben a matriarchátusról olvasottak adták az ihletet. Az elméleti dolgok, a társadalom bemutatása viszont annyiban személyes, hogy közgazdászként foglalkoztattak – s bevallom, lenyűgöztek – a világ működése és történései mögötti összefüggések. Sokat tanulmányoztam a történelmet, gazdaságtörténetet, sok gazdasági témájú könyvet olvastam. Így talán jobban sikerülhetett a világalkotásban hiteleset teremtenem.

6. Nagyon komoly, összetett és szövevényes ez a történet. Hányadik nekifutásra lett ilyen ez a könyv, amilyen az általam is olvasott végeredmény? Volt, amit utólag átírtál benne? Sok hibát kijavítottál a regényben, mire ilyen lett?

Ez most nyeglén fog hangzani, de ez így íródott meg. Na azért nem úgy, mint Mozart javítás nélküli kottái az Amadeus-ban, bár jó lenne… Megírtam a fejezeteket, s mikor úgy éreztem készen vagyok, elkezdtem összeszerkeszteni a feleségem által közben begépelt anyagot. Már szerkesztés közben alakítottam rajta. (Ez már számítógépes munka. Ezért is szoktam mondani, hogy nálunk hárman vannak: az író, a szerkesztő, és a kiadó. Utóbbi kettő a gépnél ül, az írónak pedig a legjobb a kis spirálfüzetével és a tollával). Tehát szerkesztői énemmel, racionálisan metszegettem az áramló írás tekervényeit, vagy odakanyarítottam ezt azt. Aztán volt egy felolvasás barátok előtt. Ez nagyon hasznos volt, mert elsőként léptem „nyilvánosság” elé a könyvemmel, és hasznos tanácsokat is kaptam. Azért hízelgett a hiúságomnak, hogy majdnem két órát ráhúztunk az egy órásra hirdetett programra, mert kértek még belőle.
Ezután újabb írói elvonulás keletkezett, újra a füzettel. A történet érdemben nem változott tőle, inkább színesedett. Néhány új mellékszereplő keletkezett, vagy patchwork-szerűen kitoldottam hézagokat egy-egy esemény mögött. Aztán megint gépelt a feleségem és én szerkesztettem. Majd jöttek a béta olvasók. Csomagokban kapták, folytatásosan a történetet, és az kapott megint, aki kért még. Négyen is kitartottak az induló mezőnyből, sok értékes javaslattal láttak el, elírásokra, kisebb logikai hibákra mutattak rá. Sőt a végén egy fontos jelenetet  „Dukov, te állat…” egyik béta olvasó javaslatára tettem jóval feszesebbé.
Ki is nyomtattam az egészet, feleségem papíron olvasta végig, s úgy kommentálta a javítandókat. Egy valódi író is átfutotta az irományt, s dicsérő szavai igazi bizakodást adtak. Két tanácsa volt: Ez így hosszú, legyen belőle két könyv (na, de hol vágjuk ketté?) mert kutya se olvas el ilyen hosszút egy ismeretlentől, illetve legyen más a címe (az akkori munkacím „A matriarchátus lázadói” volt). A címben megfogadtuk a tanácsát, szerintem sikerült jobb címre találni. Majd egy gyakorlott, másodállású szerkesztőhöz került a könyv, aki két hónap alatt segített még finomabbra csiszolni az egészet. Még egy komplett fejezet kidobására is rávett. Bizonyára lehetett volna még tovább csiszolni átolvasni, húzni, de már nagyon kívántam a megjelenést. Most tervezem, hogy javítási céllal előveszek egy nyomdai selejtes példányt (mind megmentettem persze) és átolvasom, firkálgatok bele egy későbbi javított kiadás érdekében.

7. Rejtettél olyan titkokat/utalásokat a könyvedbe, amelyet csak bizonyos emberek fognak érteni?

Szerintem nem. Legfeljebb spontán, de szándékosan nem rejtettem el ilyesmit.

8. Úgy tudom, sok más regényterved van a 2221-en kívül, de azok még nincsenek befejezve. Hány van pontosan? Elmondanád röviden összefoglalva, hogy miről szólnak és milyen műfajúak?

Huh, ez tényleg sok. Alapvetően mindegyikkel vagy egy specifikus jelenséget akarok körbejárni, vagy a történelmi témájúakkal tanítani és rámutatni az emberi viselkedés és viszonyok időtlenségére. Ezzel együtt szórakoztatni is akarok. Van sok történelmi regénytervem, a fent említetten felül még keresztes kori, 1848-as vagy török kori is. Van egy, ami a forex-tőzsdevilágot mutatná be, egy kifejezetten kortárs fantasy-t pedig a tanúhegyek ihlettek. Egy óriási családregény-tabló van a közvetlen horizonton a dualizmus korából indulóan, de előtte, amit most már szerkesztek, egy teljesen egyedi, filozofikus regénykísérlet következik, ami nagyon közel áll a szívemhez.

9. Említetted a könyved utószavában, hogy a szereplőid „azt csinálták, amit akartak”, mintha nem is Te irányítottad volna őket. Ebből arra következtetek, hogy nagyon bele tudsz feledkezni az írásba. Ez nyilván jót tesz a regénynek, de talán nem biztos, hogy jó a közvetlen környezetednek is. 🙂 Rokonaid, szeretteid nem panaszkodnak rá, hogy „már megint nem figyeltél, amikor azt mondtam, hogy…”? 🙂 A magánéletben egyfajta „szórakozott professzor” lennél, aki teljesen megfeledkezik a külvilágról a munkája iránti szeretete miatt, vagy ez csak nekem jött le így az utószó alapján?

Bele is kell feledkezni az írásba! A kedvenc jelenetemet – Rosa és Ryan párbeszéde a snapszokkal – például egy 3-4 órás maratoni írás közben alkottam. Alkotói szabadságot kell kivenni. Sokáig ötkor keltem, és reggel írtam egy órát munkába menet előtt. Aztán változott az élethelyzetem, és Budapesten kezdtem dolgozni, ami heti két vonatos oda-visszát jelent Veszprémből. Ez alkalmanként kb. egy és negyed óra nettó írásidő. Persze, hogy a füzet mindig nálam volt! A pesti estéimen a „szolgálati lakásban” is ott volt az idő az írásra. Ez, a családilag nem kellemes helyzet tehát azon kívül, hogy segítette a kiadás anyagi alapjának előteremtését, az írásnak is kedvezett. Volt, hogy buszon is próbáltam írni pár sort, ha nagyon akart jönni. De azok a rövid írás-idők inkább csak összekötésre voltak jók. Nem jó az áramlás-csapot folyton nyitni-zárogatni.

10. Mit üzensz az olvasóidnak és kinek mondanál leginkább köszönetet a 2221 című regényért?

A feleségemnek mondok köszönetet leginkább, aki meghallgatott, buzdított, gépelt, olvasott, borítót szerkesztett. Az írói múzsáért is hálás vagyok. Nagyon jó a történeteket könnyedén végigmozizni úgy, hogy nekem aztán csak le kell írnom. Illetve hálás vagyok annak az önmagamnak, aki elhatározta, hogy elég legyen a sok ötlet párhuzamos kergetéséből, tessék egyet rendesen végigvinni. Valami ilyesmit üzennék az olvasóimnak is. Egyszerre egyet, de azt rendesen és kitartóan végigcsinálni.

Reklámok