Interjú Szélesi Sándorral

Szelesi

Black Dawn:
1. Elsősorban a „Szörnyeteg a hajtóműben” című könyvedről szeretnék kérdezni, mert bevallom, sok szempontból nagyon megfogott ez a történet. Először is, úgy tudom, hogy 2011-ben Zsoldos Péter-díjat nyert kisregény kategóriában. A Moly adatbázisa szerint viszont 2014-ben adta ki először a Libri. Létezett ezek szerint a könyvnek három évvel korábban egy rövidebb változata, ami a díjat megnyerte?
Azért is kérdezem, mert a Libri által kiadott 256 oldalas változat nekem nem tűnik kisregénynek. Olvasás közben sem éreztem rövidebbnek, mint egy regényt, mert ugye a tördeléssel, margókkal és betűméretekkel sokat lehet növelni az oldalak számán, így az ember néha csak az érzéseire hagyatkozhat, ha terjedelemről van szó. Létezett tehát egy rövidebb változat is belőle korábban?

Szélesi Sándor:
A Szörnyeteg a hajtóműben először a Galaktika magazinban jelent meg négy részben négy hónap alatt, tehát 2011-ben nem könyvben látott napvilágot, hanem egy lapban részletekben. Én azonban szerettem volna, ha könyvben is megjelenik, ezért „házalni” kezdtem vele. Idővel azonban az író eltávolodik a szövegétől, és félig kívülállóként felfedezi benne a hibákat, így elkezdtem javítani a már megjelent művet. Az egyik karakter dimenzionáltabb lett, céltudatosabban neveztem el az űrhajó utcáit, kibontottam egy-két helyszínt, és persze csiszoltam a mondatokat. Egészében véve nem lett sokkal hosszabb, és nem történt nagy változtatás, csak módosítások, s aztán ez a „javított” szöveg jelent meg regényben a Librinél, ahol nagy-nagy örömömre nem lektűrként, hanem szépirodalomként kezelték, és szerkesztőnek Dunajcsik Mátyást kaptam meg.
A történet egyébként nincs 300 ezer leütés még szóközökkel sem, ezért én mindig is kisregényként tekintettem rá. De mivel a kisregény és regény között a határok nem olyan élesek, való igaz, lehet regénynek is tekinteni.

2. Megmondom őszintén, nem értem, miért ez a könyv címe. Itt a „szörnyeteg” szó használatára gondolok. Véleményem szerint ez egy nagyon komoly, színvonalas mű, tele drámával, erkölcsi és társadalmi kérdésekkel/tanulsággal. Viszont így, ebben a formában én azt hittem a címe alapján, hogy ez egyfajta Nemere féle „Kupolaváros titka” (amit imádok mellesleg), azaz egy könnyű, ifjúsági sci-fi, aminek elsősorban a szórakoztatás a célja. Én a könyv elolvasása után valahogy „jogosabbnak” éreztem volna egy olyan címet, hogy mondjuk a „Lélek a hajtóműben”, vagy „Idegen a hajtóműben”. Tehát a kérdés, hogy mi az oka a „szörnyeteg” szó használatának? Én túl könnyednek érzem ahhoz képest, hogy milyen súlya van a könyv mondanivalójának. Vagy lehet, hogy csak én vagyok így ezzel? 🙂

Nagyon-nagyon elrontottam a címadást. Komolyan. Mentségemre csupán két dolgot tudok felhozni. Az egyik, hogy a történet a kezdet kezdetétől ezen a B-vonalas címen élt bennem, nem tudom miért. Tehát az első pillanattól, amikor felmerült bennem, hogy egy mikroközösségről akarok írni, amelynek fel kell áldoznia a saját létéért a gyermekeit, a fejemben már akkor Szörnyeteg a hajtóműben volt a címe. Talán mert annyira elborzasztó volt a sztori, ami bennem kavargott, annyira „szörnyű”, hogy ez szivárgott át a címbe. A másik pedig az, hogy amikor a Galaktika megvette a kisregényt, akkor arra gondoltam, jó lesz a cím, hiszen a magazin vásárlórétege nem a kisregényt veszi meg, hanem a Galaktikát a sok-sok írással. Azaz teljesen mindegy, én milyen címmel publikálom, eleve megvan a célközönsége.
Nos, ez a regény megjelenésekor, a keménykötéses formátumban már nem jött át. Hiába a gyönyörű címlap, az elegáns fedlap, a belívek ízlésessége, a cím alaposan félrepozicionálta a könyvet a piacon. Sem a sci-fisek, sem a szépirodalmat kedvelők nem találták meg. Komolyan: fogalmam sincs, ki olvasta…
Bár erről szól a regény: egy szörnyeteg van a hajtóműben. Csak az egész egy kicsit mégis más…

3. Szerinted mi ennek a (én hadd nevezzem így) regénynek a legfőbb erőssége? Véleményed szerint mi miatt kapta meg leginkább a Zsoldos Péter-díjat? (Ami tudtommal Magyarországon a legnagyobb elismerés sci-fi műfajban.) A színvonalasságáért? A drámaisága vagy az ötletessége miatt? Gondolom, nem mindig mindent indokolnak meg ilyenkor témákra bontva. Ezért is kérdezem: Te mit érzel a könyv legfőbb erősségének?
Én személy szerint talán a drámaiságot emelném ki.

Engem, ami a mai napig nagyon nyomaszt, ha a történetet felidézem, az a reménytelenség. Hogy nincsenek jó megoldások, minden útelágazás csak rossz és még rosszabb utakra visz. Ezt lehetne intelligenciával és emberséggel ellensúlyozni, és kezelni, de számomra ez a regény pont arról szól, hogy az „ember”, így együtt, mint gyűjtőfogalom, képtelen tömegben jól dönteni; akkor már nem az intellektusa, hanem a hüllőagya hajtja előre. Én ennek az ábrázolását tartom a legütősebbnek, illetve, hogy a történésekre adott egyéni válaszok, beteljesült sorsok szerintem nagyon is hitelesek… és drámaiak persze az adott körülmények között.
Tudod, amikor íródott a könyv, a Szegedi Fantasztikus Táborban elmeséltem pár embernek a történetet. Egy nagyon jó barátom, Kasza Magdi azt ajánlotta, legyen inkább pozitív befejezése, a gyerekek meneküljenek meg. Végiggondoltam, és kitaláltam, hogyan lehetne ezt megoldani. És jó lett volna… de nem és nem éreztem, hogy nekem ezt így kellene megírnom. A múltunk, a gyarlóságunk nem arra predesztinálja a szereplőinket, hogy boldogan fejezzék be ezt a történetet. A „boldog befejezés” csak egy kívülről jött hatalomnak köszönhetően valósulhatott volna meg, amit erőszakos írói beavatkozásnak tartottam. Szóval maradt ez a vég, bár pár embernek azt ígértem később, hogy ha lesz második kiadás, majd arra átírom.
Hát nem írtam át. Mea culpa…

4. Van olyan konkrét könyv, ami arra inspirált, hogy megírd ezt a történetet? Engem személy szerint erősen emlékeztet Philip K. Dick műveinek a hangulatára. Főleg Nathan Evans karaktere miatt. Dick írt gyakran ilyen figurákról. Több könyvében is találkoztam hasonlókkal, de Nathan engem leginkább a Dr. Vérdíj című Dick regényből Dr. Bluthgeld karakterére emlékeztetett. Nathan Evanst egy olyan embernek ismertem meg a regényedből, aki egy igazi őrült tudós, szakmájában zseniális, viszont nem igazán társasági ember, házassága sem éppen úgy alakul, ahogy felesége szeretné, sőt, maga Nathan sem örül annak, amerre a kapcsolatuk tart. Azt sem tudja, hogy barátaival tulajdonképpen hányadán áll, akik ugyan tisztelik, de talán tartanak is tőle. Szeretik is, de valószínűleg néha nevetnek rajta, ha épp nem hallja. Evans egy olyan ember, aki hatalmas súlyt cipel a hátán, és ennek minden szempontból viseli is a terhét. A munkája az ő keresztje. Habár emiatt is olyan jó abban, amit csinál. Társasági élete némileg már kifordult emiatt és kissé kínos/groteszk tüneteket mutatnak az emberi kapcsolatai. Tehát ez a fajta kissé abszurd, néhol szánalomra méltó, mégis tisztelhető karakter, akivel együtt is tudunk érezni, mert emberi… jól érzem, hogy hordoz magában egy kis „dick-i főszereplő-archetípus”-t, vagy ez csak véletlen, hogy nekem ez jutott eszembe róla?

Szeretem Dick írásait. Ha tudatosan nem is, de tudat alatt biztosan ott van valahol az „életművem” sorai között. Ahogy Bradbury vagy Hemingway, meg még sok-sok író, akiket szintén szeretek és ronggyá olvastam annyira, hogy a stílusuk elemei felszívódjanak az én stílusomba.
Én egyébként Nathant nem őrültnek tartom, hanem egy magába forduló, önmarcangolásra hajlamos, kétségbeesett embernek, aki a többiekért még a szégyenbélyeget is magára vállalja. Egyszerre elismerésre és sajnálatra méltó, amit tesz. A tragédiája, hogy ezért mindent fel kell adnia és a végén áldoznia. Mindent.

5. Számomra általában kétfelé szakad a tudományos fantasztikus műfaj:
Arra, amelyik szakmailag túl öncélú ahhoz, hogy én személy szerint élvezni tudjam, és arra, amelyik bárki számára érthető és szórakoztató, ha az ember szereti az ilyesmit.
Az első típusra két írót hoznék fel példának:
Én Asimov „Fantasztikus utazás”-ában inkább úgy éreztem magam, mint aki az írót biokémikusként hallgatja egy egyetemi előadáson. Számomra hiányzott abból a könyvből a szórakoztatás, a mese, a valódi cselekmény és az izgalom. Az Alapítvány olvasása közben pedig úgy éreztem, mintha politikával kevert matematikai előadáson ülnék (félálomban).
Poul Andersonnál is sokszor éreztem úgy, hogy nem az író és mesélő szól hozzám, hanem a kiváló fizikus. Amivel nem is lenne bajom, ha az előadásán ülnék, de szórakoztató irodalom esetében én ezt így száraznak szoktam érezni.
A második típus pedig a Te regényed! 🙂
A „Szörnyeteg a hajtóműben” habár színvonalas is és szépen meg van fogalmazva, mégis jól érthető és szakmailag nem száll el semmilyen irányba, hogy az ember már követni se tudja. Egyszerre komoly és drámai, mégis élvezhető. Mennyire szándékosan lett ilyen ez a könyv? És mennyire volt nehéz ilyenre megírni? Olyanra, ami elég „magasan száll” ahhoz, hogy szakmai körökben is értékeljék majd (hisz meg is nyerte a Zsoldos Péter-díjat), mégsem túl fennkölt ahhoz, hogy az olvasók ne találják szórakoztatónak?

Íróként meg kellett tanulnom, hogy a túl sok információ nem mindig jó egy regényben. A kezdők gyakran túlírják a regényeiket, mert mindent bele akarnak szuszakolni. Mindent, ami tetszik nekik. Idővel aztán, amikor kialakul az ember stílusa, akkor megtanul a szerző súlyozni, elhagyni. Nem könnyű elengedni dolgokat, de muszáj.
Én megtanultam, és őszintén szólva szeretem. Talán ezért is szeretem a kisregény és novella formátumot, mert tömören adja át a történetet, gondolatot, lényegre törően kell elmesélni ekkora terjedelemben a mesét.
Másrészt viszont a „tudós író” is hajlamos kicsit túltolni a biciklit. Akiket példának felhoztál (Asimov ugye biokémikus volt, Anderson meg fizikus), nem mai szerzők, de ez a tendencia, hogy „tudunk valamit, és ezerrel áttoljuk a szövegen, ha az olvasó beledöglik is” létezik. Persze nem baj, naná, hogy nem baj, mert vannak, akiknek ez a sci-fi egyik lényege: legyen tudományos.
Az a szerencse, hogy a tudományos-fantasztikus gyűjtőnév alatt tucatnyiszor tucatnyi áramlat van, és mindegyik megtalálja a maga olvasóját. Én többek között ezt a nyitottságot is szeretem a műfajban.

6. Talán az egyetlen dolog, ami nem tetszett a könyvben, az Jane, a feleség sorsa. Nem akarok spoilerezni, ezért nem mondom ki, hogy milyen szempontból nem voltam vele elégedett. Én azt kicsit már soknak éreztem. Mi az oka annak a fordulatnak? Jane élete és sorsa egyfajta erkölcsi tanulság? Vagy az inkább a könyv hangulatát támasztja alá és erősíti? Én meglettem volna anélkül a fordulat nélkül is, de végül is nem mondom, hogy nem illett a könyvbe az a jelenet. 🙂

Választások, mindig a választások. Szerinted azzal a teherrel, amit Jane magára húzott, milyen életet lehet élni?

7. A Szörnyeteg megalkotásában inspirált valamennyire a Lost sorozatból az a bizonyos füst-lény? Engem arra emlékeztetett. Tudom, hogy azért elég nagy a különbség a két lény között, de az volt még ilyen megfoghatatlan, felfoghatatlan és kiszámíthatatlan, mint a könyvedben a Szörnyeteg, amivel kapcsolatban még abban sem lehet biztos az olvasó, hogy létezik-e egyáltalán.

Két részt láttam a Lostból összesen, és feladtam. Kamusorozatnak tűnt, amelynek sose lesz vége 🙂 Szóval nem tudom, milyen a füst-lény.
A szörnyeteg azért testetlen, mert… Khm. Ha én ezt most elmondom, nem csupán spoilerezek, de a regény lényegét lövöm le. Úgyhogy nem mondom el, miért testetlen.
A vicces az, a hard-sf kedvelőktől érkező kritika az volt, hogy kevés, amit a szörnyetegről megosztok az olvasóval. Miért nem?… (spoilerveszély miatt a kérdés végét törlöm) Azt kellett válaszolnom nekik, hogy gondolkodjanak, tekintsenek kicsit nyitottabb elmével a történetre. Nem biztos, hogy a választ tudományos vonalon kell megragadniuk.

8. Nathant eredetileg milyen karakternek szántad? Ezt azért kérdezem, mert a legtöbb embertől eltérően nekem néha a rosszfiú szimpatikusabb egy történetben, ha érdekes személyiség és jól van megformálva a karaktere. Tehát Nathant a furcsaságai ellenére én kimondottan szimpatikusnak találtam. Habár megvannak a maga hibái, én úgy éreztem, hogy komoly oka van rá, hogy ilyen. Szerintem ő nem összeférhetetlen vagy mogorva, hanem egyszerűen így reagálja le azt a hatalmas súlyt, amit a sors (és munkája) rakott rá. Te mit akartál eredetileg, hogy az olvasók érezzenek iránta? Inkább tanulságosnak és érdekesnek szántad a sorsát, vagy inkább olyasminek, amivel együtt lehet érezni és szimpatizálni?

A regénnyel kérdéseket tettem fel, illetve hát arra próbálom inspirálni az olvasót, hogy kérdéseket tegyen fel önmagának. Az első ilyen kérdés az, hogy te mit tennél Nathan helyében?
Te mit tennél Nathan helyében?
Az embert az élet számos komoly választás elé állítja. A döntéseket (ha nem éppen másra bízzuk) tiszta szívvel is el tudjuk rontani. De van, amikor nincs jó döntés. Reményeink, vágyaink, morális iránytűnk vagy félelmeink alapján döntünk… mindegy. Csak később derül ki, jó útra tévedtünk-e… általában későn.

9. Mi a különbség a Szélesi Sándor és az Anthony Sheenard könyvek között? Korábban azt hittem, hogy Sheenard volt az eredeti írói álneved és később végleg átváltottál a valódira. De aztán láttam, hogy újabb könyvek is jelennek meg Sheenard néven. Akkor tehát ez nem névváltás volt? Valami más oka van, hogy két néven publikálsz?

Az elején, 1997-ben, muszájból választottam írói álnevet, az akkori kiadóm azt mondta, ha angolszász néven publikálom a regényemet, másfélszer annyit el tud adni belőle. Ezért aztán az első években csak Anthony Sheenardként jelentem meg.
Később azonban felmerült bennem az igény, hogy ne bújjak már álnév mögé. Amúgy is volt egy vitám a kiadómmal, aki szerette volna, ha más kiadóknál más álnevet választok, de ezt én zsákutcának tartottam: ha valaki író szeretne lenni, miért tegye azt különböző neveken? Amikor aztán eljött a lehetőség, hogy a saját nevemen publikáljak, hát örömmel tettem azt. Vicces, hogy A beavatás szertartása című regényemnél, amely az első „saját neves” sci-fi regényem volt, a könyvfesztiválon megkaptam egy olvasótól azt, hogy ő magyar szerzőtől nem olvas, szóval fel sem veszi a pultról a könyvet, mert minek. Nem kicsit elszállt az agyam, és megmondtam a véleményemet neki, de ez persze nem segített a könyv eladásán 🙂
Viszont igazad van, most mindkét név alatt jelennek meg regényeim. Az Anthony Sheenard nevet „meghagytam” a Mysterious Universe és a Dreamworld sorozatokhoz. Egyrészt, mert ha eddig ezen publikáltam e sorozatokban műveket, fura lenne menet közben váltani, másrészt úgy döntöttem, a könnyedebb, szórakoztatóbb regényeimet elválasztom a komolyabb alkotásoktól ezzel a különbségtétellel.

10. Milyen műfajban szeretsz a leginkább írni? És olvasni?

Huh, egy író barátom tavaly azt mondta nekem, én igazi hippi szerző vagyok a szemében. Ezt úgy értette, hogy nem kötöm le magam sem műfajban, sem kiadónál. Ez persze rossz is lehet, mert ahogy egy másik barátomtól elhangzott, hogy ha majd életmű-sorozatot adnak ki tőlem, akkor a szerkesztőknek komolyan főhet a fejük, hogy az Egy ghoul vacsorája (fantasy) miképp kerüljön a Kincsem (történelmi) és a Pokolhurok (kortárs regény) közé, vagy éppen a Mysterious Universe-sorozat (űroperett) mellé. A Csillagfényszövőkről (felnőtt mese) nem is beszélve…
Szeretem azt írni, amihez kedvem van. Szórakoztat a stílusok váltogatása, ami megint csak kicseszés az „írói brand”-eket építő kiadóval (és valamilyen szinten olvasóval) egyaránt. Azért is dolgoztam sok kiadóval, mert a kiadók külön-külön nem fedik le a zsánerek összességét. Legutóbbi, még csak kéziratban létező regényem egy urban folk fantasy krimi. Hát nem csoda, hogy a romantikus történelmi Kincsemet megjelentető Könyvmolyképző nem tudott mit kezdeni vele! Melyik sorozatába tegye bele? A Vörös pöttyösbe vagy a Hard selection-be?
Olvasni sok mindent szeretek, egy lényeg: érdekfeszítő legyen, élő karakterekkel és szépen megírva. Nem tagadom, a sci-fi a kedvencem, mellette pedig a mágikus realizmus, de esszékötetek, versek, krimik egyaránt beleférnek az érdeklődési körömbe.

11. A drámai és megindító „Szörnyeteg a hajtóműben” után (bennem legalábbis ilyen benyomást hagyott), jól tudom, hogy jelenleg egy humoros könyvön dolgozol/dolgoztál?
A Facebookon láttam belőle itt-ott részeket/idézeteket. Ez valamilyen humoros krimi lesz? Vagy már elkészült? Mesélnél erről a regényről bővebben?

No, ez az urban folk fantasy krimi. Budapesten játszódik, napjainkban, csakhogy egy olyan világban, ahol az autók, mobiltelefonok és számítógépek mellett mágia is van, és nem akármilyen mágia: népi varázslat. Biztos hallottál már magyar népmesét, amelyben a gonosz boszorkányt úgy állították meg, hogy mákot szórtak a földre, s annak kényszere támadt egyesével felszedni a mákszemeket, így mindenki el tudott menekülni előle. Nos, ebben a regényben, amelynek főszereplője egy Bercel nevű nyomozó, aki a Teve utcai rendőrpalota Kiemelt Ügyek Osztályán dolgozik (népszerű nevén Meseőrségben, mert a kollégái között van táltos, csordásfarkas, kőmorzsoló és szépasszony is), szóval ebben a regényben úgy fonódik össze a fantasykból ismert európai mágiarendszer a jellegzetesen magyarral, hogy valami teljesen új és meseszerű jön létre.
Mondok egy másik példát: Magyarország királyság, a királynak van három lánya, és a két idősebb csúnya mint a föld, a legkisebb meg… a legkisebbnek van a legnagyobb szája, állandóan felesel az apjával. Szóval Magyarország is mesés hely lett. A történet egyébként a Margit híd tövében lakó nyolc méter magas trolltól egészen a budai királyi várig, és az öreg uralkodóig vezet. Pörgős krimi nyomozással, gyilkosságokkal, és rengeteg humorral, játékos megoldásokkal – de nem gyerekeknek szól, hanem a különleges történeteket kedvelő, játékos felnőtteknek. Mondjuk úgy, tizenhattól kilencvenkilenc éves korig, de csak a homo ludens-nek. Én imádtam írni, és ha van rá valahol fogadókészség, már a második részt is megterveztem…

12. Annyiféle műfajban láttam már Tőled regényeket, hogy így hirtelen felsorolni sem tudnám. Azt tehát nem kérdezem, hogy milyen műfajokban írtál eddig. 🙂 Inkább azt, hogy milyen műfajban nem írtál még? Milyen műfajban tervezel vagy szeretnél írni, amihez eddig valamilyen okból még nem volt szerencséd?

Szerintem mindenben írtam, amiben akartam. Krimi, thriller, horror, fantasy, mágikus realizmus, misztikus történelmi, alternatív történelmi, romantikus történelmi, űroperett, sci-fi… Illetve ezek keveréke. Imádok a zsánerek határán egyensúlyozni.

13. Üzensz-e valamit az olvasóidnak, vagy akár azoknak, akik csökönyös módon egyszerűen nem hajlandóak már végre elolvasni egy könyvedet? 🙂

 Legfeljebb azt, hogy tuti találnak olyat, ami tetszhet nekik. Szóval vágjanak bele, és olvassák el mind a harmincat 🙂

 

 


A szerkesztő utószava:
Elnézést kérek az olvasóktól (Szélesi Sándortól, már elnézést kértem korábban), hogy ilyen hosszúak lettek bizonyos kérdéseim ebben az interjúban. Valamiért Szélesi Sándor Szörnyeteg a hajtóműben című könyve ezt hozta ki belőlem. Ebből is látszik, hogy milyen mély mondanivalóval rendelkező írásról van szó, mert elgondolkoztatja az embert. Terjengő kérdéseimre Szélesi Sándor meglepően türelmesen és részletesen válaszolt. Ezért külön köszönetet szeretnék mondani neki ezúton is. Szerintem habár a kérdések olyanok, amilyenek… az interjút úgy érzem, ez jó irányba befolyásolta, mert rengeteg érdekes dolgot meg lehet tudni belőle! Nekem nagyon tetszik és örülök neki, hogy végül ilyen lett.
Remélem, az olvasók is így gondolják! 🙂

Reklámok