Cikk: Az építő és a romboló kritika

Girl typing

Az építő és a romboló kritika

Sokan sokféleképpen megfogalmazták már, hogy mit jelent az építő kritika. Konkrét definíciót azonban nem találtam rá, még a Wikipédián sem. Elolvastam körülbelül tizenkétféle megfogalmazást róla. Voltak köztük nagyon találóak, mégis mindenki kicsit másképp látja ezt a dolgot.
Én megpróbálom megalkotni ezekből a saját verziómat és a lényeget kivenni belőle, azaz az okokat, hogy miért csináljuk, miért kéne törekednünk rá és mi az, amivel viszont ártunk.
Szerintem ugyanis a kritika építő vagy romboló mivolta nem csak annyit jelent, hogy hízelgünk-e vele másoknak vagy megmondjuk-e inkább a „jogos igazat”.
Itt művészeti irányzatok megbukásáról, kihalásáról, rajongók csalódásáról, alkotói karrierek tönkremenéséről beszélek.
Ugyanis, amelyik kritika nem építő, az véleményem szerint romboló.

Mit építhet vagy rombolhat egy kritika?
– Egy alkotás megítélését mások szemében.
– Egy művész önbizalmát.
– Egy ember alkotás iránti vágyát és kedvét.
– Akár egy művész megélhetését is.

Hogyan mondjunk hát építő kritikát? Elég sokáig gondolkoztam ezen. Dióhéjban én azt mondanám, hogy:
„Mondd úgy, ahogy a gyerekednek mondanád, amikor mosolyogva átnyújtja Neked az iskolában készített rajzát!”

Mit fogsz neki mondani? Azt, hogy:
„Ez egy értelmetlen firkálmány”?

Vagy azt, hogy:
„Kicsikém, Te egy őstehetség vagy”?

Szerintem a második áll közelebb az építő kritikához, ugyanis abban ott van a jószándék, a szeretet, a segíteni akarás és az empátia. Az, hogy nem elvenni akarjuk a gyerek kedvét az alkotástól, hanem önbizalommal látni el a jövőre nézve: merjen alkotni, merjen hinni a tehetségében.
Persze, ahogy nő a gyerek, már nem kell annyira ajnároznunk minden „firkálmányt” ahhoz, hogy továbbra is nyisson a kreativitás irányába. Olyankor már óvatosan rámutathatunk hibákra, ha észrevesszük.

De azt is szeretettel teszi az ember a gyerekével, nem? Nem azt mondjuk, hogy:
„Nem rossz, de azok a fák a tájképeden olyanok, mintha egy tehén ***-ta volna oda!”

Nem. Ehelyett inkább azt mondanánk a gyereknek, hogy:
„A fák ágait legközelebb dolgozd ki kicsit részletesebben. Akkor még jobb lesz a kép!”

Tehát az építő kritika nem arról szól, hogy vakon ajnározzunk valakit, mert azzal nyilván nem segítünk neki, nem fogjuk vele felkészíteni az idegenek véleményére sem, akik nem lesznek olyan „tündi-bündik, mint anyuci”.
A hibákat is tudatni kell az alkotóval, de nem mindegy, hogy hogyan tesszük. És szerintem itt van a dolog kulcsa:
Ha a hibákat a másik arcába vágjuk, azzal romboljuk az önbizalmát.
Ez négyszemközt is káros!
Nagy nyilvánosság előtt pedig akár tönkre is tehet egy művészi karriert vagy egy ember idegeit.
Ha valóban segíteni akarunk azzal, hogy rámutatunk az alkotás gyenge pontjaira, akkor azt közöljük bizalmasan! Ne érezze a művész, hogy közszemlére lettek téve, kiteregetve a hibái!

Ismét jó példa lehet itt a saját gyerekünk:
Ha a gyerek kamaszfejjel még mindig bepisil néha éjszaka, mit teszünk?
Elküldjük pszichiáterhez esetleg és csendben, szó nélkül kimossuk az ágyneműt?

Vagy kiterítjük a lepedőt az udvarra, hogy az egész környék lássa?
Kérdezhetnénk: Na jó, de egy vadidegen művészt csak nem szeretek annyira, mint a saját gyerekemet, nem? Minek finomkodjak vele annyira?

1: Mert ő is ember.
2: Mert megalázni nemcsak a saját gyerekünket nem szép dolog, de idegeneket sem.

Mindenki hibázhat. Emberek vagyunk. De a művész attól művész, hogy érzékenyebb is, mint mások, ezt azért nem árt észben tartani.
Ahhoz, hogy örüljön a támogatásnak és annak vegye, ahhoz úgy is kell tálalni a hiba észrevételét. Éreztetnünk kell vele, hogy ez javítható hiba és ettől még jó a műve (vagy legalább lehetne az), és azt is, hogy ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy nincs tehetsége, hanem csak azt, hogy:

„Csiszolgatás által még egy gyémánt is szebben ragyoghat!”
Ezért érdemes csiszolni a művön, hogy még szebb legyen és nem azért, mert most „hibás”!

Haszontalan közhely #1:
„Nem bírja a kritikát”

Ki bírja úgy a kritikát, ha mások előtt mondjuk kiteregetik a fél életét és közben körberöhögik? Senki. Ne dobálózzunk tehát olyan közhelyekkel, amilyen helyzetben mi magunk még sosem voltunk.
Szerintem a „nem bírja a kritikát” megállapítás akkor helytálló, ha valakivel négyszemközt, udvariasan közlünk valamit, rámutatunk a jóra is és megemlítjük a rosszat is. Ha ennek ellenére az illető kikel magából és ordítani kezd, az valóban nem bírja a kritikát. Van ilyen.
Ha viszont egy nyilvános helyen (mondjuk legyen egy díjátadó ünnepség) ezer ember előtt kiparodizáljuk azt, hogy „milyen hibákat vét festés közben és milyen hülyén tartja az ecsetet, mint egy amatőr… de azért elég ügyes képeket csinál néha”, akkor azért ne csodálkozzunk már, ha felpattan és elhagyja a rendezvény helyszínét!

Tehát mielőtt olyan kijelentést teszünk valakiről, hogy „nem bírja a kritikát”, nem árt körülnézni, hogy hányan hallották, látták azt, amit róla állítottunk és vajon ez milyen érzés volt az illetőnek, akár mint közszereplőnek, aki hírnévvel rendelkezik, akár mint magánembernek, aki pedig “lélekkel” rendelkezik. Sajnos manapság már arra is rásütik, hogy hiperérzékeny, akit kétmillió ember előtt kiröhögnek nyilvános TV-adásban és az illető szegény kikéri magának, hogy miért csinálták ezt vele? Azt manapság nem sajnálják, hogy így bántak vele, hanem azt mondják:
„Na! Ez se bírja a kritikát! Minek szerepelt akkor ebben a műsorban?”
Hát nyilván nem ezért!

Ki ír vagy mond romboló kritikát?

Szerintem létezik a szándékos és az elhamarkodott romboló kritika fogalma.

Legyen az első az elhamarkodott romboló kritika:

Belenézünk mondjuk egy filmbe. Az első két percben jól felhúzzuk magunkat, mert van egy logikai hiba a nyitójelenetben. Dühünkben azonnal elzárjuk a lejátszót és rohanunk fel az Internetre, hogy oldalakon keresztül szidjuk a rendezőt, hogy mekkora amatőr senki!
Ez azért nem jó dolog szerintem, mert így sosem tudjuk meg, hogy talán azt az egy hibát leszámítva a film a későbbiekben életünk legnagyobb élménye is lehetett volna, mert mellesleg annyira ötletes!
Tehát mindig érdemes egy alkotást összességében is nézni, nem csak kiragadni az első előforduló hibát és azonnal büszkén lobogtatva rohanni vele, hogy elmeséljük mindenkinek, mit találtunk!
Az elhamarkodott romboló kritikával feleslegesen elvesszük más lehetséges nézők/olvasók kedvét, ugyanis lehet, hogy azt az egy hibát leszámítva neki viszont tetszett volna az a film! Sőt nekünk is, ha nem zártuk volna el azonnal az első hibánál. 🙂

Létezik továbbá a szándékos romboló kritika:

Annak pedig két fajtája van: Az, amelyiket az ember személyes okból csinálja, és az, amelyiket üzleti okból.

Az üzleti okból végzett romboló kritika:

Konkurens kiadók, alkotók, rendezők, producerek csinálják. Minél borzalmasabbnak állítjuk be a konkurenciát, mi annál tökéletesebbnek tűnünk majd! 🙂
Hogy ez valójában mennyire van így? Helyes egyáltalán ez a logika? Nem tudom, de szerintem, ha én egy nálam jóval alacsonyabb embert felrúgok az utcán, attól én nem leszek még magasabb! Vagy igen?
Szerintem attól csak én leszek alacsony. És alantas.
Ezt persze azért akkor is csinálni fogják az üzleti életben, mert hát az „üzlet az üzlet”, de mégis megemlítettem ezt a dolgot is, mert ha névtelen internetes kritikákat böngészgetünk és valami irtózatos lehúzó dologgal találkozunk, nem árt néha azért feltételezni, hogy esetleg egy konkurens írta oda. Az Interneten ugye nem minden névtelen kritika olyan jóindulatú, mint a Szentírás, vagy olyan egyenes és azonnal megfogadandó, mint a BTK paragrafusai. 🙂
Ne vegyünk mindent komolyan, csak azért mert kiírta valaki. Nem tudhatjuk, milyen okból tette.

Romboló kritika személyes okból:

Kétfélével szoktam találkozni, ami szerintem majdnem minden esetre ráillik:

1 – Az illetőnek személyes nézeteltérése van az alkotóval. Lehet ez „vélt” nézeteltérés is, amit csak ő hisz sérelemnek! 🙂
Tegyük fel, egyszer írunk a kedvenc együttesünknek egy rajongói levelet és megírjuk, hogy minden éjjel velük álmodunk és a poszterük ott figyel az ágyunk felett. Ezek a „szemetek” meg képesek és nem válaszoltak a levelünkre! Pedig mi milyen őszintén írtunk nekik! Még szívecskéket is rajzoltunk az aláírásunk tetejére! ♥
Na igen, mert azok a „szemetek” aznap még hárommillió másik embertől is kaptak ugyanilyen leveleket szó szerint. Lehet, hogy a miénk véletlenül pont kimaradt. Az ember viszont annyira hajlamos magára venni az ilyet, hogy személyes sértésnek fogja fel. Mivel nem válaszoltak neki, egyből felmegy a netre és csinál róluk mondjuk egy paródiaweboldalt, hogy mindenki rajtuk vihogjon. Tehát nem árt azért elgondolkozni rajta, hogy a vélt sérelmeink valósak-e egyáltalán és a másik valóban megbántani akart-e minket, vagy csak mi hisszük úgy(?).
Persze olyan személyes sérelem is létezik, hogy az illető popsztár a szomszédban lakik és elénk áll a hülye kocsijával, hogy ne tudjunk reggel kiállni és munkába menni. Ilyenkor is lehet róla paródiaweboldalt kreálni lejárató fényképekkel, hogy mekkora lúzer az illető és hamisan is énekel. De nem lenne egyszerűbb inkább arra megkérni, hogy legközelebb ne álljon az útba?

2 – Az illetőnek nem egy alkotóval, hanem az egész világgal van személyes nézeteltérése. Ez akármilyen viccesen is hangzik, sajnos gyakori jelenség!
Ő is próbált alkotni, de sajnos nem kapott építő kritikát! (Látjuk, hogy ez milyen egy ördögi kör?) Neki bizony rendesen odamondtak és elment a kedve az egésztől. Később lát egy művészt, akit halálra dicsérnek. Fel is merül benne „jogosan” a kérdés, hogy:
„Az övét miért dicsérik? Az enyémet meg miért nem?!”
Ilyenkor először megpróbálja értelmezni a szóban forgó alkotást, majd, amikor arra jut, hogy „Hát bizony ennyire az enyém is volt jó, aztán mégse dicsérte senki úgy, mint az övét! Ez nem igazság!”, akkor aztán elkezdi szidni az illetőt, mint a bokrot.
Kérdés, hogy ez hová vezet?
Miért nem próbálkozik inkább újra alkotással ő is ahelyett, hogy mindenkiről megpróbálja bebizonyítani, hogy tehetségtelen, csak azért, mert őt nem dicsérték eléggé?
Miért nem próbálkozik ő jobban ahelyett, hogy mások próbálkozásait töri le mindenáron?

Ugyanis (és itt jön e cikk konklúziója) amiatt, hogy ő annak idején romboló kritikát kapott, most ő ad másoknak azt, olyan embereknek, akik szintén nem érdemelnék meg, hogy:
– Lerontsák alkotásának megítélését mások szemében.
– Lerombolják művészként az önbizalmát.
– Elvegyék alkotás iránti vágyát és kedvét.
– Tönkretegyék akár anyagilag is.

Mi akkor a megoldás?

Az, hogy igyekezzünk olyan emberektől kritikát kérni, akik hajlandóak és képesek építő kritikát adni. Akkor nem kezd majd bennünk annyira felgyülemleni a frusztráció, hogy a végén már mi is csak romboló kritikát fogunk osztogatni mindenfelé.

Ahhoz, hogy szeretetet tudjunk adni és másoknak segíteni, először is önmagunkat kell szeretnünk, elfogadnunk és tisztelnünk. Ha közvetlen környezetünk nem segít ebben, akkor keressünk megfelelőbb környezetet. Nem csak azok az emberek léteznek a világon, akik a mi lakásunkban és a szomszédban laknak. Laknak azon túl is emberek. Például a következő lakásban. 🙂 Lehet, hogy valójában csak három méterre vagyunk a megoldástól!

Van egy régi mondás, miszerint „nem mi választjuk meg, hogy milyen családba születünk, de azt igen, hogy mikor hagyjuk ott őket”.
Ez persze durván hangzik, de valóban léteznek családok, ahol nagyon megromlik a gyerekek és a szülők között a viszony. Minden embernek joga van ahhoz, hogy szeressék és megbecsüljék. Ha ezt csak drasztikus változtatással lehet elérni, akkor el kell gondolkodni rajta, hogy nem kéne-e lépni. Van, aki éveken át azért tűri, hogy leszólják és csúnyán bánjanak vele, mert már megszokta.

Szerintem a rosszat sosem szabad megszokni. Eltűrni néha muszáj, ha például anyagilag belekényszerülünk egy olyan helyzetbe, de hozzászokni akkor sem kell. Sosem késő jobbra fordítani a dolgokat és tenni valamit a saját érdekünkben, boldogságunkért, ha alkalom kínálkozik.

Ugyanez igaz a művészetre is. Ha a közvetlen környezetünk nem értékeli az alkotásainkat, de valamiért mi mégis úgy érezzük, hogy van bennünk tehetség, akkor találjuk meg azt a társaságot, akik megértenek.
Ez legyen az elsődleges cél és ne az, hogy mindenáron bizonyítani akarjuk, hogy „ha az enyémet leszólták, akkor nehogy már én ne szóljam le mindenki másét!”.

Ugyanis, ha mindenki ilyen módon állna a dolgokhoz, már nem léteznének új filmek, új könyvek és új zeneművek a világon. Akkor már mindenki csak a régieket szidná és sosem alkotnának valami új jót, amire valójában mindenki vágyik.

Haszontalan közhely #2:
„A leszólás is építő kritika. Legalább tanul belőle. Majd legközelebb jobbat csinál.”
Ez csak önigazolás. A rombolás nem épít semmit és nem segít senkinek.
Ki tud kalapáccsal ablakot pucolni? Vagy baltával borotválkozni?
Aki azzal nyugtatja magát, hogy ő csak építő kritikákat osztogat, amikor leszól mindent, az magának hazudik. A saját frusztrációját és boldogtalanságát tagadja, ahelyett, hogy végre szembenézne vele és megpróbálná megoldani a valódi problémát: a sajátját.

Haszontalan közhely #3:
„A rossz reklám is reklám.”
Mire? Arra, hogy minél híresebben legyen valaki közismerten szánalmas és idióta? A rossz reklám nem híressé tesz, hanem hírhedté.
Nehogy már azzal áltassuk magunkat, hogy ha rossz hírét keltjük valakinek, „akkor majd legalább jobban befut”. Maximum a pszichiátriára fog befutni, máshová nem nagyon.

Haszontalan közhely #4:
„Jó keményen oda kell mondani neki, akkor majd felfogja végre!”
Látott már valaki olyan túlsúlyos embert, aki azután fogyott le, hogy ledagadékozták és disznónak nevezték?
Ilyenkor a túlsúlyos ember nem fogyókúrázni kezd bánatában, hanem elvonul és titokban enni fog! Még többet!
Hány ember tudott valaha lefogyni, vagy leszokni az ivásról vagy a dohányzásról, akit erre ordítva és gúnyolódva szólítottak fel?
Szerintem egy sem.
És hány ember tud segíteni magán, akin mások is türelemmel segítenek? Itt szerintem egyértelmű a válasz.
A segítség tehát nem a keménységen és a brutalitás mértékén múlik, hanem a jószándékon és a türelmen.
Véleményem szerint keményen a primitív és a szeretetlen emberek bánnak egymással és nem azok, akik építő kritikát akarnak adni, hogy segítsenek.
Itt most persze művészeti alkotások értékeléséről beszélek.
A hadseregnél egész más oka vannak a kemény bánásmódnak és kiképzésnek. Nem őket akarom ezzel bírálni.
Bár abba, hogy melyik háború vagy fegyver épített valaha is valamit… szintén belemehetnénk… Akár több ezer oldalon keresztül is, de az már tényleg egy másik történet. 🙂
Ezen a weboldalon nem politizálunk és nem is lövöldözünk. 🙂
Még az írókra sem, ha nem tetszik a könyvük! 🙂
Olyankor is inkább építő jellegű kritikát kellene adni. (Szerintem.)

Az Interjúk Online oldalon egyébként nem tervezünk kritikákat közzé tenni.
Mi csak kérdéseket teszünk fel. Ha lesz is ilyen cikk, mint ez itt, az is inkább egy jelenségre mutat rá olyan értelemben, hogy el lehet rajta gondolkozni, ha valakinek van kedve hozzá.

Reklámok

Egy hozzászólás Új írása

  1. Tibor szerint:

    Nekem nagyon tetszett ez a cikk! Érdekes gondolatok ezek.

    Kedvelik 1 személy

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s