Interjú Gabriel Wolffal

interview-small

Black Dawn:
1. – Én zenészként hallottam Rólad először és nagy rajongód vagyok. A „Finnugor – Darkness Needs Us” című black metal album 2003-ból a mai napig nagy kedvencem. Lesz még az együtteseidnek (Infra Black és Ywolf) valaha folytatása? Továbbá hogyan sikerült elintézni, hogy a Darkness Needs Us lemezen kilenc akkor talán leghíresebb külföldi black metál együttes énekesei szerepeljenek? Csihar Attila a Tormentor/Mayhem-ből, Ville a Moonsorrow-ból, Morfeus a Limbonic Art-ból, stb…? 

Gabriel Wolf:
– Igen, ez akkoriban elég nagy számnak minősült. Kiadót is tudtunk váltani emiatt a húzás miatt. Egy kisebb francia kiadótól (Adipocere Records) át tudtunk menni egy jóval nagyobb holland kiadóhoz (Hammerheart). A résztvevők egyike sem „bérzenész” vagy bérénekes a lemezen. Mindegyikük baráti alapon vállalta a szereplést. A dolgot én szerveztem. Hogy miért vállalták?
Jó rábeszélő képességem van. 🙂 (Bővebben: lásd a saját magamról mintázott Abe, a hipnotizőr karakterét a Kellünk a sötétségnek című regényben.)
Persze ezt csak viccből mondom. Az nyilván egy túlmisztifikált fiktív karakter. Nem kell senkit megszuggerálni egy sikeres tárgyaláshoz, ugyanis vannak dolgok, amelyek önmagukért beszélnek. Ilyenek voltak például a lemezen szereplő dalszövegek. Mindenkinek megmutattam, hogy mit kéne elénekelnie és volt, aki ezek alapján döntött úgy, hogy szerepel a lemezen. Vannak az énekesek között egyébként, akikkel a mai napig is tartom a kapcsolatot a Facebookon.
A folytatással kapcsolatban: Egyik együttesem sem oszlott fel. Jelenleg viszont kizárólag írok. Ez most egy ilyen korszak. Én sem tudom, meddig fog így menni, és hogy mikor lesz változás. De annyi éven át zenéltem (1994-2010), hogy szerintem most bőven adhatok teret inkább az írásnak. Rengeteg ötlet halmozódott fel bennem az évek során, továbbá tavaly történt is valami, ami elindított az írás útján, és azóta is sokat segít benne. De erre majd később térnék ki.
Tehát nincs semmi ellenvetésem a zene és a zenélés ellen, de az írásban most több fantáziát és kiaknázatlan területet látok.

2. – Azért is hoztam fel a Darkness Needs Us albumot, mert ennek a magyar megfelelője az, hogy Kellünk a sötétségnek. Azt hittem, nem hiszek a szememnek, amikor megláttam a Molyon, hogy létezik egy ilyen regény, ami a kedvenc lemezemből született(?!). Ráadásul az írta, aki a korábbi Darkness albumért felelős részben zeneileg és dalszövegileg, részben pedig mint énekes és szervező is. Minden írásod valamelyik dalszövegedre épül? Más könyveidnél is van ilyen kapcsolat?

– Igen, elég sok írásom korábbi dalaimra épül. De nem mindegyik. Amelyiknél ilyesmiről van szó, ott ez említve is van a könyv elejében egyfajta előszóként vagy köszönetnyilvánításként. Ezt egyébként, hogy a könyvek elején saját dalszövegek vannak a köszönetnyilvánító oldalon, nem azért csinálom, mert mindenért „önmagamnak vagyok hálás”. Egyszerűen arról van szó, hogy nekem minden dalszöveg egy emlék is egyben, van, amelyik egy egész korszakot szimbolizál az életemből. Ilyenkor köszönetet mondok érte, hogy azok az érdekes dolgok megtörténhettek velem és részese lehettem olyasmiknek, továbbá olyankor azoknak is köszönöm, akikkel együtt dolgoztam akkoriban a szóban forgó dalon.
De ezt a jelenséget egyébként parodizálom is rendszeresen, mármint a köszönetnyilvánítást. Például a Pszichokalipszisben. Nekem sok ilyen húzásom van, ami nem feltétlenül egyértelmű, hogy miért csinálom. Ha valaki ilyesmit lát, akkor jelezném: nem rosszindulat az oka, hanem többnyire humor, annak is az önkritika- és az önparódia-fajtája. 🙂

3. – Miért írod bele magad majdnem minden írásodba? Azaz, erre láttam már magyarázatot a könyveid „a szerzőről” című rovatában, tehát inkább úgy kérdezem, hogy hogy jött ez az ötlet és van-e a dologra egyéb ok?

– Maga az alapötlet nem tőlem származik. Számtalan író alkalmazta ezt régen, de még a mai napig is. Például Lőrincz L. László a Leslie L. Lawrence-ként kiadott könyveiben. Azokban ő maga is szerepel Leslie L. Lawrence néven.
De említhetném két nagy kedvencemet is. Egyikük Lovecraft, aki szintén sokféleképpen szerepel saját írásaiban, általában átvariált neveken. Vagy Philip K. Dick, aki majdnem minden írásában saját magáról vagy egy őhozzá nagyon hasonló karakterről írt. Dick Valis című regényében például „Horselover Fat”-nek hívják a főszereplőt. Philip görögül lókedvelőt jelent, Dick pedig németül kövéret. Angolul a „kövér lókedvelő” pedig Horselover Fat.
Tehát önmagunk beleírása a regényünkbe nem az én ötletem, viszont az, hogy ez egyszerre több egymáshoz kapcsolódó sorozatban történjen, ráadásul eltérő irodalmi műfajokban, a történetek szerint párhuzamos dimenziókban… Nos, ilyen formában lehet, hogy előttem még tényleg nem csinálta ezt más. Én legalábbis még nem olvastam más írótól ilyet.
Egyébként ez, hogy szerepelek az írásaimban, nem feltétlenül lesz mindig így. Ez a mostani Tükörvilág koncepció (párhuzamos dimenziókban játszódó összekapcsolódó történetek) nem kimondottan életcél, vagy egy életen át kitartó stílus, ami majd mindig is jellemző lesz rám. Ez inkább egy művészeti korszak. A festőknek is van „modern” korszakuk és „kék” korszakuk. Nekem ez most a Tükörvilág korszakom.
Az ilyen művészeti korszakokat egyébként nem maga a művész választja meg tudatosan, vagy találja ki azért, mert jól eladhatónak, rendkívül logikusnak vagy hasznosnak tartaná. Ezek inkább afféle ösztönös dolgok, mint maga az ihlet. Én sem „találtam ki” ezt, inkább csak engedtem a késztetésnek.
Az ilyen késztetések általában a művész magánéletéből, sorsából adódnak. Főleg a nagyon erős és szélsőségesen jó és rossz élmények eredményeznek ilyet, mint a tragédiák, betegségek, halálesetek, egy barátság kezdete és vége vagy akár egy lottónyeremény. A művész így reagálja le az élet viszontagságait. A lottónyereményen kívül egyébként a többiben bőven volt részem az utóbbi években. Szoktam is mondani más alkotóknak, hogy ha úgy érzi, hogy elfogytak az ötletek és kiégett, akkor ne otthon ülve szomorkodjon rajta és várja, hogy hátha egyszer visszatér az ihlet. Olyankor elébe kell menni a dolgoknak! Kockáztatni kell! Olyan dolgokba belevágni, amivel szinte biztos, hogy „majd jól megjárjuk” valamilyen szinten. 🙂 Viszont biztos, hogy lesz benne valami nagyon jó is, ami miatt mégis megéri. Ha az ember belevág, bevállalja és „jól megszívja”, és még ha lesz is egy rakás jó kis kínos élménye, akkor is lesz valami nagyon jó is az egészben: ugyanis azt fogja észrevenni, hogy máris tele van ihlettel és ismét gördülékenyen megy az alkotás. Ugyanis a szenvedés is és az öröm is ihletet ad. Unalmas, hétköznapi, átlagos élettel ritkán válik valaki világhírű művésszé. Ezért kell elébe menni a dolgoknak, és nem a problémákon keseregni, hanem megoldást keresni akár kockázatot is vállalva. Már a probléma megoldása közben is folyamatosan „termelődik” az ihlet.

4. – A Molyon 40 darab könyv látható az írói profilodon. Jól láttam, hogy ezek mindegyike tavaly, 2017-ben jelent meg? Mi ennek az oka? Ezek régen, évtizedek alatt és folyamán megírt művek, amelyek valamiért most egyszerre jelentek meg? Vagy valóban 40 írásod jelent volna meg egyetlen év alatt? Hogyan lehetséges ez? Ez relatíve nagyon soknak tűnik (nekem).

– Van köztük három kakukktojás, de az összes többit valóban 2017-ben írtam:
Az Álomharcos és a Dimenziók kulcsa című novellák 2003-ban készültek. Az Álomharcos meg is jelent ugyanabban az évben a Cherubion Kiadónál. Ekkor jelent meg írásom első alkalommal nyomtatásban. Utána kimaradt 11 év, mert a zenélés minden időmet igénybe vette és ez alatt az idő alatt személyes leveleken kívül mást nem is írtam.
2014-ben kezdtem el A napisten háborúja című regényemet. Ezt most 2018-ban fejeztem be.
Azt hiszem, 28 művem/kötetem jelent meg tavaly, ha jól számolom. Van köztük három darab regény, a többi kisregény és novellák.
Van továbbá 4 angol nyelvű írásom is, amit én fordítottam tavaly magyarról angolra és persze kiadatlan művek is, melyeket lehet, hogy inkább beleolvasztok majd jövőbeli hosszabb írásokba és nem önállóan jelennek majd meg.
Ezek tehát a statisztikák és tények. Azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehetséges ez, mivel nem csak Neked, de egyébként nekem is soknak tűnik ez a szám:
A hogyant én sem tudom, a miértet viszont el tudom mesélni:
Tavaly volt egy halálközeli élményem. Utána pedig bizonyos szempontból megváltoztam. Ezért is említettem feljebb, hogy a szélsőséges behatások mi mindent okozhatnak és mennyire be tudják vonzani az ihletet. Ha egy tragédia vagy betegség erősen generálni tudja, akkor egy halálközeli (részben testen kívüli) élmény… el sem tudom mondani, hogy mi mindent okozhat.
Onnantól az ember másképp kezdi szemlélni a világot, szinte mindennek átrendeződik a prioritása. Én is rájöttem, hogy mi a legfontosabb az életemben, és hogy mire érdemes törekednem. Továbbá arra is, hogy mi az, amivel felesleges egész nap foglalatoskodnom, mert sehová sem vezet. De ilyen alapvető dolgokon kívül, mint az újraértelmezett prioritások, azért más is történt:
Valami megváltozott bennem. Ez lehet egy újonnan szerzett képesség, állapot (aminek esetleg lelki okai vannak), vagy akár betegség is. Egyelőre egy év alatt semmi jele annak, hogy betegség okozná, tehát egyelőre csak örülök neki és használom, ahelyett, hogy pánikolnék miatta.
Ez a változás pedig az, hogy leülök és képes vagyok akármiről akármilyen terjedelemben írni. Egyszerűen „tudok írni”, de nem úgy, mint amikor az ember az iskolában megtanul, hanem úgy, mint egy olyan személy, aki mindig is ezt csinálta vagy akár egész életében készült rá.
Ez korábban nem így működött nálam. 2003-ban az a két bizonyos novella komoly agymunka és belefektetett energia eredménye volt.
A mostani kb. 28 művet viszont nem úgy írtam, mint egy dolgozatot, hogy közben vért izzad az ember. Ezeket úgy írtam, mint amikor az ember kinyit egy csapot, és ha már elég vizet vett, akkor elzárja.
Nekem majdhogynem mindegy, hogy 250 oldalas regényt írok vagy 500 oldalasat. Az ilyesmit csak anyagi korlátok szabályozzák és nyomdaköltségek. Ha rajtam múlna, szívesen írnék egy adott regényt hosszabbra is, mert legalább még alaposabban ki lehetne dolgozni. De erre nem mindig van keret. Meg persze azért fáraszt is. Az ember szemét és kezét azért csak kicsinálja a napi 16 órás gépelés. 🙂
Tehát igen, ezért is használtam a víz hasonlatot: „dőlnek” belőlem a sztorik. Ez van. Ennek lehet örülni, ha valaki olvasó és tetszenek neki esetleg az írásaim. És lehet rajta ordítva toporzékolni is, ha az illető egy konkurens író és neki esetleg nem így mennek a dolgai. Én sem igazságtalanul, aljas módon „kenőpénzekért” vettem meg ezt a „képességet”. Majdnem meghaltam hozzá, hogy mostanában úgy tudjak írni, ahogy. Tehát hadd ne szégyelljem már és tagadni sem fogom, ha egyszer így történt.
Hogy honnan jönnek az ötletek? Ez az a kérdés, amire én sem tudom a választ.
Egyszer az egyik kedves barátom azt kérdezte, hogy milyen szintű kutatómunka van az „Egy robot naplója” című írásom mögött?
Én pedig megmondtam, hogy semmilyen. Ösztönből írtam a 98%-át egyhuzamban. Erre persze sokan mondhatják, hogy „kutatómunka nélkül összecsapott lesz az írás és hiteltelen!”
De a hitelesség kizárólag történelmi tényekből és megtanult elméletekből származhat? Mi van, ha léteznek más források is, amit nem mindenki használ? Létezik például genetikailag örökölt tudás, azaz ösztön. Honnan tudja egy vadállat, hogy félnie kell az embertől, pedig sosem látott egyet sem? Honnan tudja egy róka, hogy nem szabad leugrania a szakadékba? Hiszem sosem próbálta? Miért gondolja, hogy baja lesz, ha leesik? Ösztönből tudja! Ilyen tudás is létezik.
Én pedig sokszor ezt a faját használom a tavalyi év óta. Legalábbis ez rá az egyik elméletem. Biztos én sem lehetek benne, de én így érzem.
Visszatérve az Egy robot naplójának hitelességére: Ha nem hiteles a történet, akkor miért érezte végig azt az ismerősöm, hogy nagy kutatómunka áll mögötte?
Azért, mert hiteles. Sok minden lehet hiteles, hihető és autentikus úgy is, hogy nem a legmegszokottabb módszerekkel alkotjuk meg.
Ha valami működik, akkor nem azt nézzük, hogy egyáltalán működhetne-e elméletileg vagy sem. Ugyanis a tény, hogy működik, már önmagában is bizonyító erejű.
Egyébként még annyit hozzáfűznék a témához, hogy ennek a változásnak, amit az írás terén tapasztalok, természetesen nem csak terjedelemben mutatkozik meg az eredménye. Ha pusztán szemetet ontanék magamból, az senkinek sem tetszene és akkor sosem kapnék jó visszajelzéseket.
Az, hogy ennyi mindent írtam egy év alatt, nem csak azt mutatja, hogy gyorsan tudok-e gépelni vagy sem… hanem azt is, hogy van miért csinálnom, azaz oka van annak, amit csinálok.
Ez az ok pedig az, hogy végig egy éve folyamatosan túlsúlyban vannak a pozitív visszajelzések. Ha nem így lenne, nem pazaroltam volna arra az időmet, hogy ennyi novellát, kisregényt és még három regényt is megírjak. Tehát a többségnek tetszik, amit csinálok.
Egyébként az, hogy ösztönből írok és nagyon sok mindent nem úgy „számolok ki” szándékosan, mint egy matematikai egyenlet megoldását, ez bevonz bizonyos fura, „megmagyarázhatatlan” tényezőket is. Vannak az írásaimban olyan részek, amit sem az olvasók, sem én magam (még) nem értek teljesen. Ez nem jelenti, hogy nincs értelmük, de tény, hogy nehéz magyarázatot találni rájuk. Ezek víziószerű, konkrét szavakkal nem definiálható történések, jelenetek és fordulatok. Ilyen az Egy robot naplójában az Ébredés című fejezet például. De kicsit ilyen a Kellünk a sötétségnek című regény majdnem egész második fele is.
Azért merek újra és újra teret engedni ezeknek a spontán, ösztönös késztetéseknek, mármint, hogy bele merjem írni őket egy írásba és használni merjem, mert ezekre kapok talán a legérdekesebb visszajelzéseket. Azt figyeltem meg, hogy ezek mindenkire erős hatással vannak. Van, aki egyáltalán nem érti, van, aki viszont kimondottan egy ilyen jelenet miatt ír nekem valahonnan emailt, vagy tesz fel egy kérdést. Olyan is történt velem, hogy valakivel az írással és könyvkiadással kapcsolatos üzleti viszony egy ilyen jelenet elolvasása után egy pillanat alatt barátságba ment át.
Létezik egy jelenség, amikor akár értjük a műben tudatosan a mögöttes tartalmat, akár nem, az akkor is hatással van ránk. Ha pedig többen is értik ezt tudat alatt, akkor kapcsolat alakul ki az olvasók, nézők és a hallgatóság tagjai között.
Nemcsak regényekben lehetnek ilyen részek, de okozhat ilyet egy festmény is. Megpróbálok egy konkrét példát mondani erre a jelenségre, hátha így érthetőbb, hogy mit okoz néha az Ébredés fejezet az Egy robot naplójában.
Tegyük fel, hogy egy művészeti galériában ránézek egy kiállított olajfestményre és mosolygásra késztet a látvány, pedig semmi vicces nincs rajta. Csak egy kék paca az egész, semmi több. A mellettem álló ember is elmosolyodik, miközben nézi, pedig ő sem lát benne semmi felismerhető formát, ami vicces lenne. Egymásra nézünk, hogy vajon a másik miért mosolyog… De nem mondjuk ki, mert nem is lehet. Van, amire nincsenek szavak, mégis ott van, mégis létezik. Ilyenkor az ember általában inkább csak bólint és örül, hogy létrejött a kapcsolat, van egyetértés és ő is tudja, mi mit érzünk. Ez a pillanat pedig lehet egy barátság kezdete is. Mindegyik ilyen megmagyarázhatatlan egyetértéssel induló barátság máshogy alakul aztán a későbbiekben, de általában mindegyik jó dologgá fejlődik ki, mert erős alapokra épül: lelkiekre. Nem kell tehát mindennek érteni az okát ahhoz, hogy működjön, vagy hogy örüljünk neki. Nem kellenek mindenre szavak. Még akkor sem, ha az ember író.

5. – Jól látom, hogy az írásaid szélsőséges véleményeket eredményeznek? Egyikre sem látok csupa jó vagy csupa rossz véleményt. Szinte mindenki mást gondol róluk és a vélemények néha szöges ellentétben állnak egymással.

– Ez is része annak, amit az ösztönös alkotásról írtam. Az emberek a nem hétköznapi dolgokra szélsőségesen reagálnak. Van, akit kíváncsivá tesz az ilyen és meg akarja érteni… ha sikerül, akkor örömöt talál benne. Ha nem, akkor tovább kutat és egyszer lehet, hogy mégis megérti majd. Akár igen, akár nem, mindenesetre leköti és szórakoztatja a nem hétköznapi dolog megértésének folyamata.
De van olyan is, aki nem annyira kifelé nyit, hanem inkább befelé zár automatikusan és elutasít. Vagy azért, mert így nevelték, vagy azért mert ezt tanították neki. Ilyenkor általában nem véleményt kapok egy írásra, hanem hibakeresési és kielemzési kimutatást.
Nem azt mondom, hogy minden ember egyik vagy másik csoportba tartozik, de én mindkét típussal gyakran találkozom.
Egy másik megközelítés:
A gondolkodó emberek közül (akik inkább szellemi és kevésbé fizikai beállítottságúak) van, aki a hit embere, van, aki inkább a tudományé.
Aki az elsőre alkatilag fogékonyabb, azoknak szerintem inkább tetszenek az írásaim. A második típus nem annyira a mögöttes tartalmat látja benne, hanem a vesszők számát és szavak előfordulási rátáját egy adott fejezeten belül.
Nem tudok mindkét típusnak megfelelni, de nem is akarok.
Többek között azért sem, mert én is az első csoportba tartozom…. Számomra a mélység többet ér, többet jelent, mint a felszín. És ezt nagyon sok dologgal kapcsolatban így gondolom. Odalent a mélyben sötét van. Én szeretem azt a világot a művészetben, de akár öltözködésben/divatban is. Én szeretem azt a világot a művészetben, de akár öltözködésben/divatban is. Továbbá a mondanivaló nekem már olyan állapotban is többet mond, ha egy még nem teljesen kész vázlat tele van helyesírási hibákkal, mint egy tökéletes 50-szer kijavított sterilre pucolt mű, amiben egy szál egyéni gondolat nincs.

6. – Mit szól feleséged, hogy őt is beleírod az írásaidba? Róla mit lehet tudni (már, ha szabad megkérdezni)?

– Hogy mit szól hozzá, hogy beleírom a könyveimbe?
Örül neki. 🙂
Bővebben kifejtve: Ő is imád olvasni. Ezért is jutott eszembe, hogy vajon tetszene-e neki, ha saját magát például FBI ügynökként látná viszont egy regényben. Vagy tetszene-e az, ha a könyvbeli énjét egy sorozatgyilkos kísérgetné ide-oda karonfogva* úgy, hogy az olvasó már tudja, hogy ki az illető és mire képes, de a könyvbeli szereplőnek viszont fogalma sincs róla? (*Utalás a Pszichokalipszis című regényre.) Tehát én kicsit a feleségemnek is írom a könyveimet. Sokszor van, hogy amikor hazajön, akkor nem megnézünk egy filmet együtt a TV-ben, hanem inkább elolvassa, hogy mi történt most azzal az FBI ügynökkel, akit a könyvben róla mintáztam.
Amit róla tudni érdemes (azaz elárulok):
Diplomás nyelvtanár. Angolul és németül beszél. De többféle germán/skandináv nyelven is tud/ért valamennyire. Az ő kérésére énekeltem például finnül a “Finnugor – Voitettuani Kuoleman” című lemezemen.  A nyelvtanulás mellett hobbija a grafológia és a lakberendezés. A Kellünk a sötétségnek regényem belső fotórealisztikus illusztrációit is ő készítette. Ő is sportol velem együtt: fitness, Body Building és futás.
Egyébként őt mindig egy kicsit máshogy mutatom be a könyveimben, mint saját magamat. A női szereplő, azaz Nola, általában szimpatikus, racionális karakter, akinek helyén van az esze és a szíve is. Továbbá jó humorérzéke is van. Az olvasó szerintem ezáltal együtt is tud érezni vele. Ő valójában is ilyen ember.
Azokat a karaktereket viszont, akiket magamról mintázok, szélsőségesnek, őrültnek, furának, nehezen érthetőnek mutatom be. Ezeknek a karaktereknek még a szándékaik sem mindig érthetőek, de előbb-utóbb azért ki szokott derülni, hogy végig a jó cél érdekében cselekszenek, csak ezt menet közben nem mindenki látja át.
Nola karaktereit nem szoktam szidni sem például.
A saját karaktereimnek viszont, akiket magamról mintázok… nekik aztán adok rendesen! 🙂 Velük nem finomkodom. Szidom és szapulom őket, kritizálom és hülyét is csinálok belőlük.
Ez egyébként a való életben is így van: Sokat nevetünk Nolával és bármikor hülyét csinálok magamból a kedvéért…

7. – Melyik önmagadról mintázott fiktív karakter hasonlít rád a legjobban a való életben?

7/a/1. – Leir a Pszichokalipszisben?

 – Leir karaktere áll a legközelebb hozzám. De nyilván a szórakoztatás céljából azért rá is van téve egy lapáttal arra karakterre.

7/a/2. – Elég sok szó esik a könyv azon részében fogyókúrázásról. Leir 6 hét alatt 40 kilót fogy le(?!). Ennek van valami köze valósághoz?

 – Igen, ez szó szerint megtörtént. Három évvel ezelőtt úgy döntöttem, lefogyok és életmódot változtatok. 6 hét alatt lefogytam 40 kilót. Korábban 125 kg voltam, most 85 kg vagyok. Azóta tartom ezt a súlyt, sosem híztam vissza. A való életben is sok gyümölcsöt eszem, alapvetően egészségesen élek, továbbra is Body Buildingezem, futni is járok, mint ahogy a könyvben is. Viszont a valóságban nyilván nem hadakozom zombikkal a futópályán. 🙂
Egyébként az a bizonyos 6 hét tényleg irreálisan kevés ilyen mértékű fogyáshoz. Ezért komolyan le is szidtak az orvosok. Lett is belőle bajom, de azóta már azokból legalább kilábaltam. Tehát ilyen sebességgel senkinek nem ajánlom a fogyást, viszont megfontoltabb tempóban az egész életét meg tudja változtatni az embernek jó irányba. Én a saját fogyókúrámat nagyon túlzásba vittem és túlhajtottam magam, de én mindennel ezt csinálom. 🙂
Nekem ez az erősségem is egyébként művészként és ez a keresztem is, ami tönkretesz újra és újra. 

7/b. – Mi a helyzet Abe-bel a Kellünk a sötétségnek-ben?

 – Azt hiszem, a valóságban Abe karaktere áll a legtávolabb tőlem. A „jó pasi” része egyfajta paródia akar lenni, amit sosem gondoltam komolyan. Nem tartom magam annak. Ő egyébként fizikailag a régi énem, amilyen még a fogyás előtt voltam. 125kg-os Body Builder alkat.
Leir karaktere pedig a mai 85kg-os verzióm. Fizikailag akkora a különbség a két énem között is, hogy talán ezért is kezdtem ennyire elkülönülő karakterként beleírni „őket” az írásokba.
Abe karakterének inkább a misztikuma az, ami kapcsolódik hozzám. Képes olyan dolgokra, aminek a magyarázata még számára sem egyértelmű. Ő egyfajta hipnotizőr a regényben. Én a való életben nem vagyok az, viszont tudok nagyon meggyőző lenni. 🙂

 7/c. – Mi a helyzet a „névtelen ember”-rel a Soylentville-ben?

 – Az ő karaktere jobban hasonlít rám, mint Abe (mivel zenész), viszont teljesen kitekert, abszurd módon. Azt is mondhatnám, hogy ő a szöges ellentétem. Az a karakter egy megrögzött hazudozó, aki szórakozásból kamuzik, csalja a feleségét, a lopást is viccesnek találja, agresszív is és veszélyes. (Ja és nincsenek sem kiadott lemezei, sem könyvei. Nekem pedig igen.)
Azért azt szeretném leszögezni, hogy (mert IGEN, VOLT olyan olvasóm, aki ezt a részét valamiért komolyan vette) én 13 éve boldog, hűséges házasságban élek. A barátaim és más művészek is tudják rólam, hogy nem szokásom a mellébeszélés, még akkor sem, ha nagy ígéreteket teszek valamivel kapcsolatban. Ha nem lennék biztos benne adott esetben, hogy az megoldható, akkor eleve fel sem hoznám a témát. Tehát a Soylentville-es énem tényleg csak paródiája a valódinak.
Egyébként azt a karaktert javarészt az a környezet indokolja, amiben maga a történet játszódik. Tehát nem öncélúan olyan, amilyen. Mindenre fény derül a történet végén. Azért mondom, mert volt, aki odáig sem jutott el, mert megbotránkozott valamin a cselekmény kellős közepén és abbahagyta. Pedig, ha tudná(!), hogy MI derül ki a végén, talán még keveselné is a „csúnya” dolgokat a sztori folyamán.

8. – Azt látom a legtöbb helyen rólad profilként, hogy zenész, író és designer. Melyik az eredeti szakmád ezek közül?

– Egyik sem. 🙂
Eredetileg élelmiszer tartósítást tanultam szakmaként, de mivel sem a misztikus „E” számok, sem a konzervdobozok megfelelő hermetikus záródása nem töltött el örömmel és nem is kötött le az egész, így más dolgokkal kezdtem foglalkozni. Sok minden voltam már. Akasztott emberen kívül majdnem minden. Sokféleképpen hívtak. Néha kergettek is…
Az én esetemben tehát nem az számít, hogy eredetileg melyiket tanultam, vagy tanultam-e egyáltalán bárhol is, hanem az, hogy használtam-e komolyan akár éveken át az adott képességet, vagy kiműveltem-e magam önszorgalomból az adott témából annyira, hogy dolgozni tudjak azon a területen.
Tehát ilyenekkel foglalkoztam eddig. A fizikaibb munkákkal kezdem és a szellemibbek lesznek a lista végén. Ez tehát nem feltétlenül időrendi sorrend.
Költöztető, kidobóember, Body Building személyi edző, gyorsétteremben krumplisütő, foglalkoztam nyomtatópatronokkal webáruházban, videotékában voltam alkalmazott, utána ugyanott üzletvezető, lemezkiadónál ügyvezető és tulajdonos, hangmérnök, zeneszerző, énekes, dalszövegíró, CD borító-tervező saját és más lemezkiadók részére, író, fordító, könyvborító tervező és végül, de nem utolsósorban kopasz tengerimalac tenyésztő. 🙂 Az abszurd listához tegyük hozzá esetleg azt is, hogy hobbiból itthon süteményeket is szoktam sütni. Körülbelül húszfélét. Erre sem tanított soha senki. Nem vagyok szakács. Ezt csak a fogyás óta csinálom egyébként. Előtte káros szenvedély lett volna túlsúlyos emberként sütiket sütni. Most viszont már, hogy tartom az alacsonyabb súlyt, kihívást jelent, hogy ne zabáljam meg az összeset! 🙂
Az egyik legszélsőségesebb példám arra talán, hogy mi mindent csinálhat az ember úgy, hogy (közben túlnyomóan pozitív kritikákat kapva a munkájára) sosem tanulta azt a szakmát, az a „Finnugor – Fame et Morte” című lemezem. Van olyan dal rajta, amiben a szimfonikus zenében egyszerre 60 hangszer szólal meg. Azokra mind egyenként írtam meg a kottát, többféle hangszeren is játszottam azon a lemezen. Ugyanabban a dalban öt különböző férfihangon éneklek… ráadásul latinul.
Sosem tanultam zeneszerzést, azokon a hangszerek sem tanultam soha, amelyeken játszottam zenészkarrierem során, énekelni sem tanultam, latinul pedig pláne nem. Mégis bárki meghallgathatja azt a lemezt, mert önmagáért beszél. A mai napig keresik rajtam, hogy van-e még belőle eredeti dedikált CD-n vagy esetleg póló a lemezborító képével. Azoknak üzenem: Sajnos már közel tíz éve elfogyott. 🙂
Tehát ezt az egészet azért írom, hogy egy embert nem feltétlenül a bőre színe, származása vagy akár az eredeti végzettsége alapján kell megítélni. Mindenkiben több van, mint egy konkrét skatulya, amibe valami alapján belehúzzák.
Például akár kiadathat valaki 28 hosszabb-rövidebb könyvet is egy év alatt! 🙂
Az igaz, hogy ahhoz előtte majdnem meg is kell halni! Ezt a részét tehát senkinek nem ajánlom megtapasztalni. 🙂 Akkor inkább süssön sütiket.

9. – Az angol is olyan a fordításhoz, amit nem tanultál?

– Általános iskolában tanultam angolt. De abból alig emlékszem valamire. Tanultam angolt később még sok külföldi utazás során is. De beszélni vagy írni azok alapján sem tudnék. Azt a tudást, amit ma használok fordításhoz, leginkább olvasásból szereztem önszorgalomból. Szerintem többet olvastam angolul, mint magyarul. Közben rengeteg minden ráragad az emberre, de persze akarni is kell és figyelni a szófordulatokat és szóhasználatot. Tehát nemcsak szórakozásból olvasok ilyeneket, de művelem is magam belőlük.

10. – Mesélnél röviden a sok külföldi utazásról? Milyen helyeken jártál?

– Nagyapám református lelkész volt New York-ban. Részben innen is köszönhetem a hit iránti érdeklődésemet (majdnem minden írásomban visszaköszönő téma). Ő is könyveket írt egyébként, de csak vallási és teológiai témában. Nagyszüleim gyerekkoromban rengeteg helyre elvittek engem és a testvéremet. Temérdek helyen jártunk Amerikában, és Európa nagy részét is bejártuk.

11. – Melyik a kedvenc országod? Hol élnél legszívesebben, ha nem itt Magyarországon?

– Hollandiában. Valamiért nagyon mély nyomokat és szép emlékeket hagyott bennem Bussum, ahová a nagyszüleim New York után átköltöztek. De egyébként Amsterdam is. Bár az már nem olyan nyugodt hely. Az inkább olyasmi, mint Budapest belvárosa.
Kultúra szempontjából Amerika a kedvencem. Szeretem a szófordulataikat, a humorukat és a gondolkodásmódjukat.

12. – Ha már a humornál tartunk, honnan veszed azokat a fergeteges szófordulatokat, amiket a humoros írásaidban használsz? 

– Ez talán genetika. Mind a négy nagyszülőm valamilyen szinten humoros emberek voltak, akiket úgy ismertek, hogy „jó beszólásaik vannak” és akiktől idézni is lehet. Én is szoktam tőlük idézni egyébként a mai napig is.
Tehát ha valakiben négy nagyszülőtől örökölve a humor négyszeresen koncentrálódik, akkor már eléggé „tömörré” tud válni a dolog, hogy úgy mondjam. Csak ellentétben azzal a másik dologgal, ami szintén „tömör” szokott lenni, a humor tömör állapotban ahelyett, hogy görcsöket okozna, inkább még könnyebben kijön! Szinte „kicsusszan” az ember száján! Mármint a humor! 🙂
Az ilyesmi tehát gyakran kikívánkozik belőlem az élet komoly pillanataiban is, de még komoly történetek írásakor is. Szerintem ezt a könyveimből érezni is lehet egyébként. Nemrég voltam egy bírósági tárgyaláson (nem öltem meg senkit, csak tanúként hívtak be). Gondolom mindenki tudja, milyen feszült a légkör az ilyen alkalmakkor. Nos, nekem sikerült addig humorizálnom a bírónővel, hogy nem bilincsben kísértek ki, mert rossz néven vették, hanem még a bírónőt is megmosolyogtattam. Ilyen szempontból szép emlék az a tárgyalás. Pedig egyébként borzalmas volt.

13. – Köszönöm szépen, hogy válaszoltál a kérdéseimre. Különösen így, hogy én nem mondjuk egy híres újságíró vagyok, vagy blogger, hanem „csak” egy rajongó. Nem tudom, jó kérdéseket tettem-e fel, és hogy nem voltak-e túl hosszúak? 

– Én örömömet leltem abban, hogy válaszoltam rájuk. Nem éreztem túl hosszúnak őket. A válaszok szerintem „rosszabbak” lettek ilyen szempontból. 🙂 Bár akit nem érdekel, az úgysem olvassa el, akit pedig igen, az lehet, hogy még rövidnek is fogja érezni.
Korábban egyébként, mint azt valószínűleg Te is tudod, sok zenei magazinnak adtam interjút. Egy zenei magazin sokszor úgy teszi fel a kérdéseket, hogy lehetőleg passzoljon a rovatába vagy a magazin profiljába. Ezért egy kicsit erőltetetté is válhat az egész dialógus.
Te viszont olyasmiket kérdeztél olvasóként, ami egy olvasót érdekel. Az olvasói vélemények pedig jelenleg sokkal közelebb állnak a szívemhez, mint hogy melyik szavam melyik magazinba illik, és azon belül melyik rovatba. Tehát én köszönöm a kérdéseket és hogy felkerestél!

14. – Üzensz-e valamit az olvasóknak és a rajongóknak?

– Azt, hogy köszönök mindent és igyekszem nem csalódást okozni a jövőben sem. Attól senki se tartson, hogy hétköznapi, teljesen általános dolgokkal hozakodnék elő bármikor is, akár íróként, akár zenészként.
Úgyhogy fognak még jönni szélsőséges kritikák a jövőben is, ebben biztos vagyok. Remélem, továbbra is túlsúlyban lesznek a pozitívak.

15. – Ebből adódóan mit üzensz az ellendrukkereknek?

 – Azt, hogy „agree to disagree”, azaz értsünk egyet abban, hogy nem értünk egyet. Nem kell mindenkinek mindenben egyet érteni. Pont ezért vagyunk érdekesek mindannyian, mert különbözünk.
Én személy szerint, ha nem szeretem valakinek a könyveit, akkor nem pazarlom rájuk az időmet. Inkább átnyergelek olyanra, aminek az olvasása örömet okoz. Így mindenki jobban jár. Én sem kérem, hogy mindenki szeresse a műveimet. Ha viszont szeretik, azért természetesen nagyon hálás vagyok.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s